WHY WON'T YOU LOVE ME | AFI ✔

[19] - BANZÁJ

[2019.09.13. | 10:10]

Egy nap. Vagyis már huszonnégy óra sem választ el attól, hogy a két legjobb barátom összekösse egy egész életre a szerelmüket, ami olyan felhőtlen boldogságból áll, amit mindenki megirigyel. Még számomra is felfoghatatlan a pillanat, hogy a legjobb barátnőm megházasodik, és nem kell elmulasztanom a pillanatot, hanem vele együtt potyogtathatom az örömkönnyeket az igen kimondása közben. Azon leszek, hogy az utolsó pillanatokat, amik egyben a legszebbek és a legszívfacsaróbbak, az emlékezetembe véssem. Eszméletlenül boldog vagyok, amiért részt tudok ezen venni, de a szívem szakad meg, hogy a legszebb napjukat el kell rontanom azzal, hogy elmegyek és magam után hagyom a frusztrációt, ami az egész felépülésem alatt velük lesz. Míg Crystal és Michael elindulnak a nászútjukra, én egy másik irányba haladok. Hiába akarnám, azt, hogy ne rám gondoljanak, hanem az újdonsült házaspárra, nem fog összejönni.

Nem tudom eltörölni az érzéseik azon részét, amit felém és a betegségem irányába tolonganak. Még ha ki sem mondják hangosan, látom a szemükben, a mimikájukban és az egész testtartásukban, hogy félnek mi vár rám, és tartanak attól, hogy ezt tudassák velem, ezért üzengetnek az aurájukkal. Azt tudom, hogy mióta visszajöttek, mindig a szüleimet támadják le, akkor amikor nem vagyok a közelben, hogy feltegyenek egy ártatlannak tűnő kérdést, hogy megnyugtassák a saját kétségbeesett gondolataikat.

De ez itt a gond. A lupusz nem hoz magával teljes nyugalmat, és még a szüleim sem képesek arra, hogy százszázalékosan azt tudják mondani, hogy minden rendben lesz velem. Látom az ő szemükben is, hogy a kételyeik megannyi formája lapul meg bennük, amiket nem mondanak ki, mert tudják, hogy ezzel nekem ártanak.

A másik probléma meg az, hogy én tudok mindent. Megjártam elégszer ezt az utat, hogy lépésről lépésre ismerjem az emberek lépéseit, akik tisztában vannak a betegségemmel. Folyamatként megy le bennük az összes negatívan ható érzelem, míg a végére nem érek az egész programnak. A megkönnyebbülés, amikor a súly leesik a vállukról, amit szemmel mindig látok, mert teljesen ellazulnak, amikor látják, hogy sokkal jobb formában léptek ki az ajtón, mint be a küszöbön.

Ha minden jól megy, fél év múlva is ennek kell megtörténnie.

-Na, igen! Ezt nevezem az igazi érdemnek a nőkre nézve.

Crystal teljesen elkényelmesedve sóhajtott egyet a székében, miközben az arca valamilyen hínárral volt borítva és a szemeit egy-egy uborka fedte, miközben két nő legyeskedett körülötte, hogy a lehető legnyugodtabb komfortjába zárják.

- El tudnám ezt mondjuk minden héten viselni - helyesel Sierra is, és lehunyja a szemeit. Éppen egy masszázsnak a részese és jó látni, ahogy ellazul az egész teste átadva magát a mámoros érzésnek.

Én csak a lábamat áztattam, mert az efféle kencéktől most inkább óvtam magam, meg a masszázsnak egy egyszerűsített módját kértem, mert félő volt, hogy egy erősebb nyomásnál akár a csontomat is kettétöri a nő. Mondjuk erre nagy esélyt nem láttam, de a paranoiám minden félelmet elém vezetett, kezdve azzal, hogy egy köntösbe kellett bújnom, amikor épp takarni akarom magam egy ideig.

- Te, hogy érzed magad, Grace? - jött a kérdés a barátnőmtől, mikor nem szólaltam fel harmadikként. Pedig elégedett voltam, mert mosolyogtam, ahogy láttam a barátaim relaxálós pillanatait, amikor tudom, hogy semmi sem bántja őket. Inkább annak köszönhető, hogy teljesen a meditáció alá estek és a gondolataik teljesen üresek.

- Jól. Nagyon jól - válaszoltam enyhe mosollyal az arcomon.

Nem hazudtam, mert tényleg megkönnyebbül pillanatoknak vagyok a részese, amit nem akartam megszüntetni. Jó így utolsó nap nem pánikolni, hanem teljesen ellazultunk, nem aggódva semmin. Amúgy meg ezt kell betudnunk a lánybúcsúnak. Vagyis csak az első felvonásnak, mert az italozás nagyon el lett halasztva. Crystal szavaival élve, akkora amikor én is tudok alkoholt fogyasztani meg átbulizni egy éjszakát. Addig csak kényeztetjük magunkat.