WHY WON'T YOU LOVE ME | AFI ✔

[2] - BOYS

[2019.06.13. | 14:01]

Az elmúlt másfél évemben egy perc, napoknak tűnő hosszúsággal telt el, míg most hét nap leforgott a szemem előtt szinte egy pislantás alatt. Az idegességemet elrejteni sem tudtam, mert az agyam olyan eszeveszett kattogásba kezdett a következendő események miatt, hogy megállítani sem tudtam. Nem tudtam egy kis időre sem kiverni ezt a napot a fejemből, mert egy villamos gyorsaságával száguldozott elém és nem volt lehetőségem menekülőre fogni.

Igazából elmehettem volna, de megfogadtam, hogy soha többet nem teszem meg. Jelen esetben meg a legjobb barátnőmről beszélek, aki buzgón vár és biztos vagyok benne, hogy egy meglepetésvendégként szerepelek a listán. A bökkenő meg az, hogy ez olyasfajta meglepetés, aminek nem fognak olyan sokat örülni odabent. Sőt, senki sem.

Tartok a fiúktól és a leendő reakciójuktól, amikor meglátnak. Próbálom Mike viselkedését elképzelni, hogy ő sem akadt ki annyira túlságosan, így talán a többiek sem fognak. De kit áltatok? A feszültség tapintható lesz, a beszólogatások csak úgy szállni fognak a levegőben és a megvető pillantásoktól sem fogok megszabadulni. Tudom, mert amikor ezelőtt eltűntem és visszatértem, akkor is nehezteltek rám rendesen. De ez az alkalom sokkal keményebb lesz. Megváltozunk, de nem merem kijelenteni, hogy felnőttek módjára fogunk viselkedni és a problémát megoldani. Mert én ellőttem az utolsó esélyemet másfél évvel ezelőtt.

- Gyerünk, Grace, csak menj be és minden rendben lesz - biztatom magam. Crys és Michael háza előtt állva próbálom rávenni magam az utolsó lépésre. A zene kiszűrődik és, így is hallok egy-két nevetést, ami csak a jókedvet jelentheti. Ezt pedig nem szeretném elrontani azzal, hogyha bemegyek. Az ajkamat már véresre rágcsáltam és egy-egy pillanattal a lábaim mindig az ellenkező irányba indulnak el. A tudatom meg nem hagyja, hogy ezt tegyem a két legjobb barátommal, csak azért mert nem vagyok felkészülve a többiek viszontlátására.

Crys: Hol vagy? Ugye még mindig számíthatok rád?

Elolvasva az üzenetét megint lelkiismeretfurdalás keletkezik bennem. Kettőre volt megbeszélve a találkozó és tudják, hogy nem szokásom késni. De már bőven percek csúszásában vagyok, mert szerintem egy negyed órája a ház előtt voksolok. Megijedtem minden utcába forduló autótól, nehogy véletlen valamelyik fiúval fussak össze a ház előtt. Aztán minden pánikom hamar alábbhagyott, amikor az autós fénysebességgel tovább is hajtott. De ezzel sem nyugtattam magam, mert mindenképp szemközt kell néznem mindennel, amit az elmúlt másfél évben elhalasztottam.

Egy torokköszörülésre ijedten fordultam egyet. Amikor összetalálkozott a tekintetem a fiúéval, szerintem egyszerre kaptunk némi sokkot. A telefonját is majdnem ledobta, ahogy felfedezte a jelenlétemet és vagy százszor futtatta végig rajtam a tekintetét. Jelen esetben lennék egy illúzió, hogy elpárologjak egy pislantással, de ez a helyzet túlságosan is valóságos volt. 

- Azt a rohadt! - száját eltátva meredt rám Calum továbbra is. - Oké, számítottam rá, hogy felbukkansz, de akkor is, baszki... - végigsimított a haján, ami mondjuk furcsa volt.

Calum rengeteget változott, amióta nem láttam. Kezdem is a hajával, amit úgy bámulok, mintha valami űrlény lenne. A sötétbarna haja, ami még nagyon régen egy szőke csíkkal volt díszítve már teljesen eltűnt. Ahogy a haja is. Mert teljesen le volt tolva neki és kiszőkítette. Nem mondom, hogy jól áll neki, mert rengeteg pislogásra van szükségem, hogy felfogjam a látottakat. Arca sokkal kerekebb, mint a legutóbbi emlékem szerint és a ruházata még a Sydney melegét eltekintve is, feketéből áll.

- Cal - mondom egy kínos mosolyt felvéve. Ideges voltam, mert ő volt a második személy, aki ilyen jól reagált a felbukkanásomra. Nem ilyen reakciókat várok, mert tudom, hogy haragszanak rám. Mert tudom, hogy Ash nem volt jól miután elmentem és tudom, hogy ennek én vagyok az okozója. Így biztos mindenki pikkel rám ez miatt.