WHY WON'T YOU LOVE ME | AFI ✔

[16] - SLE

[2019.08.14. | 03:49]

Lupusz.
Egy olyan betegség, amikor a tested saját magát kezdi el megutálni, és ellentámadásba kezd a sejtjeiddel, ezzel megkeserítve az életed. Olyan változásokon mész keresztül, mint ahogy az időjárás szeret váltakozni minden órában. Akárcsak egy időzített bomba. Minél közelebb érsz az idő lejártához, a feszültség, a frusztráció egyre nagyobb a környezetedben, és ez elől nem tudsz elmenekülni, vagy leállítani, mert mindenhogyan megtörténik.

Az biztos, hogy miután diagnosztizálják ezt a betegséget, az életed fenekestül felfordul. Mindent újra kell kezdened, vigyáznod kell mindennel, és hozzá kell szoknod a folyamatos fájdalomhoz, hangulatingadozáshoz, vagy ahhoz, hogy a tested ellened fordul a saját sejtjeivel és szerveivel.

Persze, ott vannak az időszakok, amikor úgy tűnik az egész tünetmentes, de ameddig benned lappang mindez, te nyugodtan éled az életed, míg a veszélyzónába nem kerülsz. Nem is szabadna mindig olyan nyugodtan élnünk az életünket, mert a legkisebb tünet is már visszavezet a lupuszhoz, és tisztában kell lenni azzal, hogy ismét egy olyan időszak megy át rajtad, amit már volt alkalmad megtapasztalni.

Huszonkét éves korom óta van az, hogy a kórházakat és a rehabilitációs intézményeket betudhatom a második otthonomnak. Folyamatos kontrollok, gyógyszerek változtatása, újabb terápiák kipróbálása teljesen tönkretette a testemet. De tudtam, hogy erre van szükségem, ha túl akarom élni a testemben rejlő fájdalmat, amik változatosak és mindig másképp törtek elő.
A lupusz egy olyan titokzatos autoimmun-betegség, amitől vagy meghalok, vagy örök fájdalomban élek.

Két lehetősége van az embernek, nekem valahogy egyik sem kedvez, de kénytelen vagyok az egyiket választani. Ez lett a fájdalom, és ki kell bírnom, mert nincs más opció. A testem szó szerint allergiás saját magára, s megtámadja az egészséges részeimet, ezzel egy pusztítást indítva el bennem. Tönkretett és nem tudtam vele mit kezdeni.

Aztán egy harcossá váltam. Belevetettem magam a csatába, és harcoltam a saját túlélésemért, hogy legalább még egyszer tudjak friss levegőt szívni, túlélni a depressziót, vagy leküzdeni a memóriazavart.
Egyedül haladtam végig az úton, mert ott voltak azok a pillanatok, amiket nem akartam megosztani a barátaimmal vagy a szüleimmel. Még én sem bírtam belenézni a tükörbe és szembesülni azzal a katasztrófával, amivé a lupusz varázsolt, nem vártam el ezek után, hogy más is szemtanúja legyen a keserves állapotomnak.
De, mint mindenki életébe, az enyémbe is beköszöntött a szerencse, és elkezdtem felépülni, míg tünetmentessé nem váltam, és ezután visszatérhettem Sydney-be, a legjobb barátaim esküvőjére.

Ahogy említettem, csak tünetmentes lehetek. A lupusz gyógyíthatatlan. Tudok mellette úgy élni, mint bármely más ember, de sosem fogok megszabadulni tőle. A gyógyszerek segíthetnek működőképessé tenni, de igazán sosem leszek jól.

De aztán én elfelejtettem néha bevenni a pirulákat. Azokat a csodaszereket, amik az életfunkcióimat stabilizálták a saját hatáskörükben megírva.

A fájdalom egyszer annyira elviselhetetlenné válik, amit egyszerűen nem tudsz irányítani, eltüntetni, egy mosoly mögé bújtatni, mert annyira kontrollálni tudja a testedet egy idő után, hogy a test lesz a fájdalom rabszolgája, és azt kell tenni, amit ez az érzés kíván.

Fájt először a karom, majd egy-egy lépésnél a lábaimban lévő ízületeket birtokolta. Aztán jött a mellkasom, mintha a szívemből tépne ki egy darabot, légszomjjal küszködtem, és szinte már a halálomat kívántam, csakhogy vége legyen ennek az egésznek.
Két napig nem mozdultam ki a házból, sőt a szobámat is képtelen voltam elhagyni, mert éreztem, ahogy a testem darabonként adja meg saját magát. Én meg ahelyett, hogy segítséget kértem volna, engedtem magamnak a pusztulást.