Kane Krónikák fanficton

1.fejezet

Carter

Téli szünet volt. A tanoncokkal a teraszon vacsoráztunk. A villán túl hideg szél fújt, de ez a mágikus pajzs miatt nekünk nem tűnt fel.   
      Már mindenki végzett, csak ültünk ott és élveztük egymás társaságát, amikor Sadie felém fordult.
-Hé, Carter! Mi lett a Los Angeles-i házunkkal?
     Meglepetten néztem rá.
-Semmi.
-Hogy-hogy semmi?
-Úgy, hogy még mindig megvan. Ugyanott áll, mint hét éve. Senki se nyúlt hozzá. Sokáig kérdezgettem apát, hogy ki vigyáz rá, vagy, hogy ki takarítja meg ilyesmi, de sosem adott pontos választ. Most már legalább tudom, miért.
-És azóta...... mióta... öhm - még mindig nem tud beszélni arról. - Szóval, na érted, azóta hányszor voltatok ott?
-Soha. Apa soha nem vitt vissza. Mondjuk nem is akartam visszamenni.
-És most?
-Hogy érted?
-Most már visszaakarsz menni? Úgy értem, vissza tudnál menni, mert én szeretném megnézni - sosem láttam még ilyennek, ilyen óvatosnak, zavartnak. Rámosolyogtam.
-Persze. Holnap elmegyünk szétnézni.
-Tényleg? - szeme felcsillant, tekintete olyan volt, mint kiskorában.
-Miért ne? - Ziára és Waltra néztem, akik érdeklődve hallgatták eddigi beszélgetésünket.
-Ti is jöttök? - egymásra néztek, majd egyszerre bólintottak. - Akkor ez eldőlt, holnap reggeli után indulunk. Amúgy szerintem a srácok sem fogják bánni, hogy elmaradnak az óráink - felálltam, két ujjamat a számba vettem és füttyentettem egyet, az asztalnál mindenki elhallgatott és felém fordult. - A holnapi óráink -mutattam négyünkre - elmaradnak. Tudom, borzalmas hír és szörnyen bánjátok - forgattam meg a szemem, mire többen felnevettek. Susan, az egyik tanár, akit Amos küldött, hogy pesztráljon minket, összehúzta a szemöldökét.
-Elmentek?
-Igen. Családi ügy, talán baj? - néztem rá kérdőn. Ő csak gyorsan megrázta a fejét.
      Mióta fáraó lettem kevesen kérdőjelezik meg a döntéseimet vagy állnak le velem vitatkozni. Ami néha jó, de előfordul, hogy kellemetlenül érzem tőle magam. Igazából miután király lettem, sok minden megváltozott. Máshogy bánnak velem. Az elején megszámolni sem tudom, hányszor mondtam el mindenkinek újra és újra, hogy tegezhetnek, nem kell hajbókolni, nem kell felálni ha belépek egy szobába és nem kell minden kívánságomat lesni. De már mind hozzászoltunk, még van mit rajta csiszolni, de haladunk.

    Másnap reggeli után Zia, Walt és Sadie, a tetőn várták, hogy végre felszerszámozzam Vészmadarat. Amint kész lettem elindultunk. Pár perc múlva már a régi házunk bejárata előtt szobroztunk. Se én, se Sadie nem mert bemenni, Zia és Walt pedig megértően várakoztak. Hét év. A legvadabb álmaimban sem képzeltem, hogy valaha is visszatérek ide.    
     Már egy ideje csak álltunk, mikor Sadie egy határozott mosdulattal benyitott. Gondolom megunta a várakozást. Mind a négyen érdeklődve néztünk szét az előszobában. Semmi sem változott.
Az ajtó mellett egy cipős szekrény állt, levettem a cipőm, majd felvettem az egyik vendégpapucsot, a többiek is hasonlóképp tettek. A nappaliba belépve elkapott a libabőr, hírtelen olyan érzésem lett, mintha az Ítélet Csarnokában állnék.   
     Waltéknak is ez jutthatott eszükbe, mert láttam, ahogy megborzongnak. Kiűztem a fejemből ezt a gondolatott és inkább elkezdtem körbejárni a házat.
-Te jó ég, Carter! Emlékszel még erre? - mutatott fel a húgom egy társast, amit az egyik szekrényből vett elő. Odaléptem mellé, és kivettem a kezéből.
-Hogyne emlékeznék! Ezt még anyáékkal csináltuk. Minden szombat este ezzel játszottunk - forgattam a kezeim között a dobozt, amit én vágtam ki gyerekollóval (megjegyzem szörnyen béna lett).
-Hogy kell vele játszani? - vette el tőlem Zia.
-Úgy, hogy először felállítjuk a ,,táblát", majd mindenki húz egy kártyát, és azzal a bábúval leszünk amilyen kártyát húztunk. Van itt kémikus, történész, fizikus... és a többi. Anyáék találták ki, hogy evvel fejlesszék a tudásunkat. Ez egy csapat játék. Miután megvannak a játékosok, dobunk a kockával......
-Aj, Carter! Szörnyen bénán magyarázol. Add ide, majd én elmondom, úgy, hogy meg is értsék - korholt le, Sadie. Megforgattam a szemem, de nem kezdtem el vitatkozni, vele fölösleges és értelmetlen veszekedni. Viszont eszembe jutott valami.
-Jó. Amíg te magyarázol, én felnézek a szobámba - jelentettem ki, mire csak bólintottak. A lépcsőn felmenve balra fordultam és benyitottam az első ajtón.
     A szobám nem volt valami nagy. Nem is kellett annak lennie. Alig volt pár játékom. Engem sosem érdekeltek az akció figurák, persze azért volt néhány, de nem ezek kötöttek le leginkább.
Mosolyogva fordultam az ajtó melletti sarok irányába, ahol a legféltetebb kincseimet tartottam. Egy akusztikus és egy elektromos gitárt. Az előbbit óvatosan leemeltem az állványól. Évek óta nem fogtam kezemben a hangszert. Pelenkás korom óta imádok zenélni, az első ,,gitáromat" (ami inkább volt ukulele) három évesen kaptam. Mindennap órákon át gyakoroltam. Hatéves koromra már elég ügyesen ment (el tudtam játszani a Ragyogj, ragyogj, kis csillagot Sadienek altatóként). Apa mindig azt mondta, hogy anyától örököltem a zenei érzékemet (ha jól tudom, ebben az egy dologba ütöttem rá). Az utazásainkra is mindig elvittük, akkor még nem értettem, apa hogy tudta elintézni, hogy mire én bemegyek a két gitár már a szobában vár, most már sejtem, valószínűleg a duatban tartotta őket.
Tizenhárom éves koromig magamat fejlesztettem, aztán egy napon letettem a hangszert és a mai napig nem is vettem kézbe. Elmélkedésemet Sadie hangja szakította félbe.
-Carter! Gyere le!
-Egy pillanat! - válaszoltam. Kis habozás után besuvasztottam a gitárokat a duatba, majd a szekrényhez lépve, a kottáimat is melléjük raktam, aztán elindultam a többiekhez. Mire leértem, már mindenki a kanapélábánál lévő dohányzó asztal körül ült, az asztalon a társas szépen elrendezve.
-Gyere már! Csak rád várunk - mondta Sadie, türelmetlenkedve.
-Mit csináltál eddig? - kérdezte Walt.
-Nézelődtem - vontam meg a vállam. - Ki húz először?
-Úúú, én! - vágta rá a húgom.

Este hatig ott voltunk. Játszottunk, nézelődtünk és elraktunk néhány dolgot amit elakartunk vinni (például a társast). Amikor kellően elfáradtunk, elindultunk haza. Senkinek nem szóltam a gitárokról, nem kellett még valami amivel magamra vonom a figyelmet. Viszont este a hangszigetelt szobák miatt, volt alkalmam gyakorolni. Nem is tudtam mennyire hiányzott már a zenélés. Már több mint két éve nem játszottam, és bevallom egy kicsit berozsdásodtam. Hajnali háromig gitároztam, utána úgy ahogy voltam, gitárral az ölemben körülöttem szétszórt kottákkal, az ágyamon ülve elaludtam.