Kane Krónikák fanficton

23.fejezet

Sadie

Lefagyva álltam a szobám közepén. A lábamat beterítette az üvegszilánk és az üdítő, korábbi italom maradványai, de nem tudtam jelenleg ezzel foglalkozni. Csak álltam és bámultam a tévét, ami pár perccel korábban kivesézte a magánéletem két legfontosabb és legtragikusabb eseményét.
Walt óvatosan lehajolt mellém és egy mozdulatta visszaállította a poharamat eredeti formájába, majd sietve felvette csörgő telefonját. Nem kellett sok hogy meghaljam Carter aggodalmas hangját:
-Walt, bármi is történjen ne hagyd, hogy Sadie bekapcsolja a tévét!
-Késő - nézett rám félve, ezután Carter rácsapta a telefont.
    Dühös voltam. Nagyon dühös. De nem Carterre. Nem vagyok hülye, tudom, hogy ha tudott volna róla, nem hagyta volna hogy ezt leadják.
    Rájuk voltam dühös. A médiára. Hogy merészelik? Megtudták, hogy nagyjából mi történt és mégis úgy döntöttek, kikürtölik a világnak is. Mintha nem lenne épp elég bajom.  Ezekben a... az... önző, szenzációhajhász, ostoba cirkuszi majmokban nincs semmi emberség!
     Érzelmeimre reagálva a tévém képernyője szilánkosra tőrt.
-Gyere Walt! - téptem fel az ajtót, kiviharozva a folyosóra, amin már legalább hat tanonc rohant aggódva a szobám felé.
-Hova megyünk? - rohant utánam Walt.
-Meg kell ütnöm valamit!
     Hallottam, hogy Walt ijedten megtorpan, de Zia finoman így szólt:
-Nem hiszem, hogy rád gondolt.
-A fejedet tennéd rá? - mormogta a fiú.
-Nem - felelte egy kis gondolkodá után Zia.

      Másnap természetesen nem brillíroztam a forgatáson. Mentségemre legyen mondva mindenki úgy nézett rám mintha..... nos, árva lennék.
-Csak azt mondom, hogy nem reális - mondta Sam.
-Azt mondtad, viselkedjek úgy mint ahogy akkor viselkednék ha tényleg elraboltak volna - kértem ki magamnak, miközben a nagy magyarázkodás közepedte igyekeztem nem kioldozni magam a nevetségesen lazán odakötözött székből. - És szerintem most már mind el tudjátok képzelni rólam, hogy elég szarkasztikus és pimasz lennék.
-Igen, persze - mosolygot rám hagyva a dolgot. - De azért egy kicsit félnél és kétségbe is esnél, nem?
-Ha egy drogos banda elrabolna, hogy velem váltsanak ki egy foglyot? - kérdeztem vissza. - Eh, nem. Nem tudom elképzelni, hogy kétségbe vagyok esve.
-A legtöbben azok lennének - mondta Gal.
-Talán mert az ő apjuk nem robbant cafatokra a szemük láttára - mondtam frusztráltan, majd amint rájöttem, hogy mi is hagyta el éppen a számat, szorosan behunytam a szemem. - Oké, profi színészekkel vagyok körülvéve, lehetne, hogy most mindenki úgy tesz, mintha ezt nem mondtam volna ki hangosan?
-A legnagyobb örömmel - mormogta az orra alatt Alex.
-Szerintem tartsunk egy kis szünetet - köszörülte meg a torkát Sam.
-Hadd segítseg - indult meg felém Gal, de kibújtam a kötelekből, mielőtt még hozzám ért volna. - Oh, oké. Ezt hogy csináltad?
-Nevetségesen gyenge csomó volt kötve - rugtam le magamról a köteleket.
-Én kötöttelek oda, és elég szorosra húztam - nézett rám kikerekedett szemmel. - Sam azt mondta, legyen élethű.
-Oké, volt egy nagyon komoly titkosügynök korszakom, de ezt ne mond el Katenek mert ő elmondja a többieknek és akkor előbb-utóbb a barátaimhoz vagy istenek mentsenek Carterhez is eljut, azt pedig nem élném túl - hadonásztam össze-vissza.
     Még odahaza Londonban a barátnőimmel rengeteget kötöztük egymást székekhez és versenyeztünk, hogy ki tud előbb kiszabadulni. Mit ne mondja mindig én nyertem. De Cleo egy jó kis eloldó bűbájt is mutatott nekem szóval, egy pillanat alatt meglettem volna.
-Oké - tette fel a kezét nevetve. - Várj, azt mondtad, istenek?
-Nem? - néztem rá furán. Legjobb módszer a kínos helyzetek elkerülésére, játszd el, hogy ők voltak a hülyék.
-Kéne már egy kis pihi - tette a kezét a homlokára, miközben elundultunk a lakokocsija felé. - Apropó Carter... - helyben vagyunk - mi van most köztetek?
-Még mindig hadilábon állunk egymással - vettem ki egy üdítőtt a hűtőből, amint beléptem a helységbe.
-Még most sem akarod elmondani, hogy mi történt köztetek? - kérdezte. - Lehet tudnék tanácsot adni.
-Mondtam már, összevesztek valamin Ziával és a végén én az ő párjára álltam, nem Carterére - dobtam le magam a kanapéra.
-Igazad van, ezzel tökéletesen felvilágosítottál arról, hogy miért nem voltál képes hetekig beszélni róla, és felhúztam magad valahányszor valaki csak kimondta a nevét - bólogatott szarkasztikusan.
-Elbaszta, oké? - kiáltottam dühösen. - Elkövetett egy hibát, egy hatalmas hibát. Hátat fordított a családjának! Abból már csak én és a nagybátyánk maradt meg, - itt egy pillanatra lefagytam - és a nagyszüleink, de ők sosem voltak jóban Carterrel, aztán jöttek Ziáék, segítettek betölteni az űrt, ami a szüleink után maradt, ő pedig fogta és eldobta az egészet. Adtunk neki esélyt, nem is egyet, hogy megmagyarázza, jóvá tegye, de nem élt vele! És most itt ez az egész..... vááhh! - kiáltottam a hajamat tépve. - Nem hibáztatom, ezt ő sem akarta, de szükségem van rá. Most van rá a legnagyobb szükségem és ő nincs itt!
    Gal türelmesen várta, hogy befejezzem a dühöngést, majd leült mellém. A térdemre helyezte a kezét, aztán óvatosan megemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek.
-Arra még nem gondoltál hogy neki is ugyanakkora szüksége van most rád mint neked rá? - kérdezte. - Egészen biztos vagyok benne, hogy a bátyjád nem akart megbántani.  Lehet csinált egy hülyeséget, de hidd el az alatt a pár alkalom alatt amikor találkoztunk, alkalmam volt megismerni. Láttam milyen büszkén tekint rád. Amikor megbotlottál egyből rohant volna hozzád, olyan tekintettel mint aki elpusztítja azt a követ vagy lépcsőt, amikben felbuktál. Szeret téged, látom rajta, és szerintem te is sejted, hogy bármit megtenne érted.
-Tudod, egyszer majdnem megölette magát, hogy megmentsen - mondtam siránkozva. - Persze utána nekem kellett megmentenem, mert az a barom elkövette élete legnagyobb ostobaságát, de tudom, hogy értem tette. Szeretem a testvéremet. De nem hiszem, hogy valaha megtudom bocsátani azt amit tett - komorultam el.
     Gal támogatóan átölelt, és próbált megnyugtatni. Egy jó pár percig így ültünk, majd elkezdtünk másról beszélgetni.
-Na és mit terveztek az ünnepekre? - kérdezte emlékeztetve arra, hogy jövőhéten már szünet van.
-Nem nagyon vagyok oda a karácsonyért - feleltem kellemetlenül. - Nem a kedvenc ünnepem.
-Megértem - biccentett zavartan, aztán kérdőn nézett rám. - Lenne kedved eljönni a ünnepi bulimra?
-Én? - lepődtem meg.
-Nem, George - vágta rá szarkasztikusan.
    Az elmúlt pár hétben történtek fura dolgok, mint például, kinyílt az ajtó, villogtak a lámpák és a többi, szóval Gallal elneveztük a háziszellemünket Georgenak.
-Persze, szívesen elmegyek - mondtam nevetve.
-Hívhatod, Ziát és Waltot is - mondta. - Tudtommal Kate is jön, egy bizonyos produccer társaságában - kacsintott.
-Kate és Sam? - röhögtem még jobban. - Huhú, mennyit fogom ezzel még szivatni!
-Ne már! Hagyd a gerlicéket! - dobott meg egy párnával.