Kane Krónikák fanficton

8.fejezet

Sadie

      Reggel fél kilenckor Katet az irodájában találtuk.
-Mivel kéne készülnöm? - kérdezte egy megadó sóhaj kíséretében Carter.
-Nahát! - állt fel az asztaltól. - Egy nap alatt sikerült meggyőzni?
-A harminc - egy ellen de-nem játék hatásos tud lenni - válaszoltam.
-Mi?
-Semmi, a lényeg, hogy elmegy szombaton - tapsoltam.
-Igen tényleg - bólintott. - A szám amit elő kéne adnod a The Cab-től az Angel Whit a Shotgun lenne, menni fog?
-Azt ismerem - mondta Carter.
-Nagyszerű, akkor szombaton fél ötkor gyertek erre a címre - nyújtott át egy cetlit amire előre le volt firkantva a találka hely.
-Tudtad, hogy úgy is belemegyek, igaz? - húzta fel a szemöldökét a bátyám.
-Ahhhhaaaa - nyújtotta el a szót Kate.
-Ennyire kiszámítható vagyok?
-Igen - vágtuk rá egyszerre.
Miután elhagytuk a helységet a bátyám nyakába ugrottam. Arra viszont nem számítottam, hogy a drágám elbambult ezért nem tudta megtartani a hírtelen jött plusz súlyt. Magyarul a földön fetrengtünk.
-Sadie! Szállj le rólam! - lökött le magáról a fiú.
-Egyszer egy évben megölellek és így reagálsz? Szép mondhatom! - durcásan keresztbe fontam magam előtt a karom.
-Te nem megöleltél, hanem rám ugrottál - kászálódott fel a földröl, majd engem is felsegített.
-Simán megtudtál volna minket tartani ha nem bámulsz ki a fejedből! Mit néztél ennyire?
-Azt! - motatott egy plakátra amin a következő állt:

Ma Rose Hudson és Eric Boston kollégák összevont órát tartanak, amin elviszik a diákokat a Brooklyn Museumba. Kérem a fent említett tanárok osztályai az első óra előtt fáradjanak az iskola elé! 09:15-kor indulnak a buszok, hogy a lehetséges késők se maradjanak le erről a csodálatos programról.

Juliet Laird, igazgatónő

{Ugye jól tudom, hogy Amerikában kilenckor kezdődnek az órák? Ha igen ez milyen igazságtalan már!😡 Itt miért nem lehet?}
-Úgy tünik múzeumba megyünk hugi - vigyorog az az idióta.
      Ő könnyen beszél, már megszokta. Mióta elmesélte, hogy az alatt a hét év alatt apával igazából csak ennyiből állt: utazás, utazás, múzeum, egyetemi előadás, múzeum, könyvtár, utazás, unalmas megbeszélések, utazás, azóta annyira, hangsúlyozom annyira nem is irigykedem rá.
    A suli előtt már állt két busz, és vagy ötven diák. Felszálltunk és egy olyan fel óra múlva meg is érkeztünk. Egész úton, Waltal szórakoztunk. Fura lesz visszamenni oda a tavaly történtek után. Vajon észre vették, hogy eltünt egy griff? Majd kiderül.
    A hatalmas építménybe lépve, a tanárok izgatottan várták a túrát, mi kevésbé. Jött egy dolgozó és megkezdtük a túrát. Semmi érdekes nem volt csak unalmas több ezer éves tárgyak. Láttam már jobbat. Carter is hasonlóan volt, ami meglepett. Még a tanárnőnek is feltünt hogy látványosan unatkozik.
-Carter Kane, jobban tenné ha figyelne! Itt nem csak Egyiptomról van szó! - rivalt rá Ms. Hudson. Úgy tűnik nem kedveli.
-Carter Kane? - hallatszott egy hang mögülünk. Mindenki odakapta a fejét. Egy a negyvenes éveiben járó öltönyös férfi állt mögöttünk és valahonnan ismerős volt. Kedves mosoly, lágy tekintet, a szeme sarkában nevető ráncok, magas, tekintélyt parancsoló testtartás, barna már kicsit ősz haj.
-Mr. Anderson? - kérdezte a bátyám. A férfi bólintott mire a testvérem odament hozzá és kezet fogtak.
-Milyen rég volt! - nevetett Mr. Anderson. - Mikor is hat-hét éve? Istenem mennyit változtál, tiszta apád lettél - egyszercsak ránk nézett és észre vett engem. - Sadie?
-Igen, Uram?
-Nem emlékszel rám, igaz? - kérdezte. - Á hogyan is emlékezhetnél még nagyon kicsi voltál amikor utoljára találkoztunk - közelebb jött és végig mért. - Mintha édesanyádat látnám gyerekként - csóválta a fejét.
-Mr. Anderson anyáék kollégája volt Los Angelesben, de évekkel ez előtt áthelyezték. Gyerek koruk óta jóban volt apával - magyarázta Carter.
-Igen, - szomarú mosolyra görbült az ajka - Julius, ő egy nagyon jó ember..... - nem hagytam, hogy befejezze.
-Most hogy így mondjátok tényleg rémlik valami - az úr észrevehette mi zavar mert a diák társainkra nézett akik érdeklődve hallgatták a beszélgetésünk.
-Edward folytasd kérlek a túrát! - fordult az idegen vezetőnk felé. - Remélem nem baj ha váltok még pár szót a gyerekekkel - nézett a tanárokra, Mr. Boston megrázta a fejét majd intett nekünk, hogy amint vegéztünk keressük meg őket. - Gyertek mutatok valamit - indult meg a férfi. Útközben megkérdezte:
-Miért nem akarjátok, hogy tudják?
-Mert ha megtudnák, hogy árvák vagyunk, vagy sajnálnának, vagy szekálnának minket - adtam meg az egyszerű választ.
-Szekálnának mert nincsennek szüleitek? - döbbent le a férfi.
-A gyerekek kegyetlenek Mr. Anderson - mondta Carter. - Ha fogást találnak rajtad nem eresztenek, ott szúrnak beléd ahol fáj.
-Értem, vagyis nem egyáltalán nem értem, de mindegy csak ezt akartam megmutatni - állt meg egy emléktábla előtt. Ruby és Julius Kane, szerető szülők, barátok, munkatársak. Két csodálatos és tehetséges emberrel lett kevesebb a világ. Nyugodjanak békében! A szöveg felett egy kép állt amin apa hátulról átöleli anyát.
-Ez nagyon kedves gesztus - mondta Carter meghatottan.
-Ennél többet is érdemelnének - mondta szomorúan Mr. Anderson. - A tévében hallottam mi történt Juliusszal. Öszinte részvétem, borzalmas lehetett - nézett le ránk.
-Köszönjük - hajtottam le a fejem.
Bevallom kettős érzelmeim vannak. Egyrészt jól esik a figyelmessége, másrészt bűntudatom van, hisz másokkal ellentétben mi újra láthattuk a szüleinket. És még meglátogathatjuk őket a duatban, bár szörnyű érzés látni az anyámat, úgy hogy nem érinthetem meg, mert szellem. De akkor is beszélhetek vele, igaz mivel az istenknek vissza kellett vonulniuk valószínűleg egy ideig nem.
Mr.Anderson elkísért minket a csoportig, hogy folytathassuk az érdekfeszítő túrát.
Mivel órák múlva értünk csak vissza a sulihoz, a többi órára szerencsére nem kellett bemennünk (arra a kettőre ami maradt). Annál hamarabb mehettünk Walttal randizni.
Mikor minden teendőnket letudtuk, elindultunk a vidámparkba. Már messziről lehetett látni az óriáskerekt és a hullámvasút sineit. Miután kifizettük a beléptidíjat elkezdtünk gondolkodni, hogy először hova menjünk.
-Menjünk dodzsemezni! - kezdtem el húzni a fiút a térképen jelzett hely felé. Odaérve láttuk, hogy alig van sor. Persze hisz olyan fél öt lehet, hétköznap, a tömeg később jön.
-Anubisz kérdezi, ennek mi értelme? - suttogja a fülembe Walt.
-Majd meglátja és én vezetek! - lehet a mosolyom egy kicsit őrültebb volt mint szokott.
-Igen most kezdhetsz félni - motyogja magának.... vagyis Anubisznak.
Hiába szoktam már meg néha azért még mindig belezavarodom.
     Az egyik kocsi szabad lett, mire azonnal rá is vetettem magam. Beültem a kormány mögé és becsattoltam magam, Walt hasonlóan tett és elkezdett erősen kapaszkodni. Okos fiú! Kelleni fog. Neki iramodtam, tövig nyomtam a gázt a kormányt kattanástól kattanásig rángattam.
-Szólj rám, hogy soha ne hagyjalak megszerezni a jogsit - kiáltotta mellettem Walt nevetve, de kicsit félve. A duatba nézve láttam, hogy Anubisz is hasonlóan érzi magát.
-Melyik idióta adna nekem egyálltalán? - kérdeztem.
-Jogos, senki sem olyan hülye - csak egy pillanatra néztem rá, amikor két barom teljes sebességgel belénk jött.
-Haver talán egy papucs vagy, hogy hagyod a csajodat vezetni? - röhögött az egyik.
Felhúztam a fél szemöldököm.
-Ezt nem kellett volna - mondta Walt féltve a két srác életét. A fiúk észre vették, hogy nem ő dühös és mégjobban röhögtek.
-Mért, mit csinálna? - kérdezte a volán mögött ülő. - Megátkozna, hogy holnap ne egymáshoz passzoló ruhákat vegyek fel? - gúnyolódott. Ó meg átkoznám az biztos! De a kegyetlenebb fajtálból, példáúl az öngyulladóssal.
     A fiú mellettem erősen megkapaszkodott én pedig tolatni kezdtem.
-Mi van nem is vagy olyan kemény cicuska? - lendületből nekik mentem. Kis hiján lefejelték a kocsi elejét. Látták az őrületet csillogni a szememben ezért menekülni kezdtek én meg kergettem őket, ennek az vetett véget, hogy lejárt az időnk. Ki akartam fizetni még egy menetet, de Walt elrángatott mondván még a végén kidobnak minket.
      Az este folyamán bejártuk az egész helyet. Kisértetház, hullámvasút, célba lövés/dobás (Walt nyert nekem egy nagy macit!), a kajás standokat is meglátogattuk és még sorolhatnám.
-Nagyon jól éreztem magam ma este - mosolygott Walt.
-Én is.
-Legjobban talán annak a két fiúnak a riadt tekintete tetszet akiket megkergettél - gondolkodott hangosan. Gonoszan kacagtam, majd felé fordultam, a macimat leengedve magam mellé.
-Köszönöm hogy itt vagy, hogy itt vagytok nekem, hogy elviselitek a hülyeségeimet és a fura stílusom - a fiú lehajolt és szenvedélyesen megcsókolt.
-Én köszönöm, hogy létezel Sadie Kane! Beragyogod az életem. Nélküled én otthon gubbasztanék és várnám a végzetem, Anubisz pedig egy temetőben ücsörögne. Fenekestül felforgattad az életünket a hülyeségeiddel, amiért nem lehetünk elég hálásak - nem mondtam semmit csak még egyszer megcsókoltam. Szeretem őket!