Ezerféle éjszaka

Pokoljáró

Sötét, hűvős lángok söpörnek végig a tisztáson, hol megvetettem a lábam, fáradtságokkal teli utam megállójaként. A fűszálak, a virágok hamuvá lesznek, a sziklák porrá őrlödnek a kiállhatatlan hőség, és csontfagyasztó hideg kontrasztjában.

Lekuporodok a rét közepén, térdeimet a mellkasomig húvza, tépett szárnyaimat magam köré fogva gubbasztok, a kékesfekete égboltot figyelve.

"Hogy maradhatsz ily fenséges sötétséged ellenére? Hogy kápráztatsz el milliókat a magad árnyaival? Hogy lehetsz az éjszaka része, mégis a halandók álltal imádott, mit sejtelmek tesznek a szeretet eszközévé?"

Sötét szárnyaimban égető érzés támad, ami leklem bugyrait a purgatórium tüzével perzseli. Mezitláb térek a rét közepére mely miattam lett kies, élettelen, a halál szagának székhelye.

" Saját sötétségem, pusztán szánalmat szül, félelmet és pusztulást hoz."

MIÉRT ÉRDEMLEM EZT?!

Látásom homályossá válik, majd vaksötét lesz minden... Kitisztul a kép, legalábbis többnyire... Színek tompított, elmosódott árnyalatai táncolnak a szemem előtt, körvonaluk a semmibe vész, minden amit érzékelek pár hang...

Rémült kiáltások, vérfagyasztó sikolyok visszhangjai... A messziségből érkeznek, mégis mintha mellettem szólnának... A nevem kiáltják, nyugtatgatni próbálnak, majd a látóterembe kerül valami... Erős ütés éri az arcom jobb oldalát

Látásom kiélesedik, érzékeim feltámadnak, valaki elém állt, karjait kitárja maga mellé, majd tesz egy óvatos bátortalan lépést felém.

Vissza tértél? Érted, amit mondok?

Testem, habár fogalmam nincs miért, de átjárja a vérszomj. Nem az előttem álló miatt vagyok ebben az állapotban, jelenléte pont hogy nyugtató.

"Mégis miért vagyok ilyen ideges?!"

Végigtekintek magamon, gyomrom bukfencet hány, lábaim, mintha megremegnének, de a forró vérem nem hagyja nekik. Valakit a torkánál fogva fél kézzel fojtogatok. Karomon minden ér kidudorodik, érzem ahogy az egész testemben megfeszülnek az izmok és a szemközti falnak hajítom tehetetlen áldozatomat.

Ahogy eszméletlen a földre rogy szemügyre veszem saját valóm. Karjaimon könyéktől, egészen az ujjaim begyéig kövér vércseppek futnak le, ruházatom tocsog a vértől. Tekintetem a földön mozdulatlan fekvő testekre téved.

Nézd mit tettél! Látod hányan szenvednek a lábad nyomán?! És belegondolni hogy ez csak a kezdet volt...

Az ismerős hang hallatán jeges borzongás fut végig a gerincem mentén. Érzem, a hasonlóságot köztem és a színtelen rideg szavak között. Mintha már sok éve együtt lennénk.

Fenevad!

"Én csak meg akartam védeni őket!"

Minden amire jó vagy, pusztán mások megsebzése.

"Mindössze fájdalmat okokztam."

SOSEM SEGÍTETTÉL SENKIN! Már akkor elbuktál amikor engem megtagadtál.

Koromszín köd úszik keresztül az éj világán, megfosztva minden látási viszonytól, a csillagoktól és a Hold ezüstkorongjától, mely  megvető pillantások közepette ugyan, de megvilágította elátkozott valóm útját.

Egy taszítást érzek a mellkasomon, majd kemény téglafalnak ütközöm. Szemem mint mindig most is gyorsan alkalmazkodik az elmém ostromló sötétséghez.

Egy szűk végtelen utcácska közepén ácsorgok, melynek mindkét végén örök átláthatatlan sötétség várja fagyos késével áldozatát. A hely épp akkora hogy két ember ne ütközzön a járdán.

Félelemkeltően ismerős az utcácska. Mintha kismilliószor jártam volna itt...

Talán megint elfelejtettél valamit, amíg a fényen sütkéreztél?

Fölényes hangnem, vádló hanglejtés... Mind egy sötét öltözékű csuklyás alaktól származik.

Azt hiszed bárki el tudna fogadni? Azt sem tudják ki vagy. Pláne hogy mit tettél.

Ahogy közelít felém, hangtalan léptei megdermesztik az ereim, érzem ahogy a lelkembe vájnak. Először jobb, majd bal vállamba földöntúli fájdalom nyilal. Fekete karó szögez a falhoz, mozdulni nem tudok többé. Gyenge vagyok és elkeseredett.

Ide jutott a nagy és veszélyes bukott lélek, kitől annyian féltek rég. Szánalomra méltó, tiszteletet nem kiérdemelt féregként vergődik, attól tartva feledésbe merül.

Újabb hegyes, sötét tárgyak tépnek a húsomba, ezentúl a törzsemen át rögzítik legyengült porhüvelyem a falhoz.

Törődést színlelsz, közben reméled hogy bárki is tart valamire a világon. Mióta vagy ilyen gyenge?!

Éjszín tüskék rögzítik a lábaim is, majd a baljós személy elém lép.

Miért érdekelne bárkit is ha eltűnnél? Mindenkiben csak kétséget, bizonytalanságot és fájdalmat keltesz, és azt hiszed méltó vagy bárki szeretetére is?

Sötét kabátja ujja alól egy újabb fekete tövis kerül elő. Koromszín szemeiben nem látom semmi fényvek csillogását, megviselt arcán groteszk, kárörömteli mosoly ül.

EZ INDEN AMIT ÉRDEMELSZ!!

Gyors mozdulatokkal megpörgeti a baljós tárgyat majd lassan komótosan döf és tépi a húsom, kiélvezve fájdalmas hörgésem és üvöltéseim minden pillanatát, majd megáll. Végigsimít a mellkasom bal felén.

Ki hitte volna hogy rendelkezel ilyesmivel?

Egy hirtelen mozdulat, egy koppanás a tégla falon, egy sötét hideg szempár, és a sötétség, ami magával ragad, hogy további kínokat élhessek át.

****

03:02