Ezerféle éjszaka

Riválisom

Csípős őszi éjjel. Ismerős környék. Egy villódzó utcalámpa. Egy szűk sötét kis utca.

"Erre úgyis rövidebb"

Olyan sűrű a sötétség a dolgoknak csak a körvonalát tudom kivenni. Egy kapucnis alak támasztja a falat.

"Biztos valami hajléktalan, aki itt húzza meg magát a fagyos szél elől."

Ahogy elmennék mellette, megragad és a számára szemközti falnak hajít olyan irdatlan erővel, hogy érzem ahogy a téglák megrepednek a hátam mögött. Négykézláb rogyok a földre, de mire levegőhöz juthatnék hatalmas sújtás éri az oldalam és a sikátor azon oldala felé repít ahol bejöttem. Felnézek, de a szűk utca végén már csak végtelen sötétséget látok, akár csak a hátam mögött. Felegyenesedek, felnézek az idegenre. Sötét ruhák, kapucni az arc közepéig húzva.

"Ki vagy?"

Nem tartozom magyarázattal... Inkább megmutatom...

Egy újabb ütés tántorít meg, majd azt egy másik követi, ami után nincs vége. Nincs időm se reagálni mintha a kettőnk teste más időbeli sebességgel mozogna...

Jó ideje nem találkoztunk. Azt hitted el tudsz felejteni? Ostoba, te is tudod hogy sosem menekülhetsz előlem. Nélkülem szánalmas vagy, én vagyok az aki idáig eljuttatott.

Elkapja a torkom, a falnak veti a hátam és éles fájdalom hasít a tenyereimbe. Két fekete rúd áll ki belőlük melyek a falhoz szegeznek. Elengedi a torkom és a kardigánja alól újabb karókat húz elő. Kettőt a vállaimba, kettőt az oldalamba, kettőt pedig a két combomba mélyeszt. A fájdalom elhomályosítja a látásom, de ami eszméletemnél tart, az értetlenség.

Nem tudsz rájönni igaz? Képtelen vagy kitalálni. Hadd segítsek.

Leemeli a kapucniját, megrázza a fejét majd mélyen a szemembe bámul. Nem az koromfekete kifejezéstelen, üres szemek dermesztik jéggé a vérem, hanem az arc amihez tartoznak. Ugyan megviseltebb, idősebb és komorabb, de attól még ezer közül is felismerném.

"AZ ÉN ARCOMAT VISELI?!"

Már azt hittem sosem jössz rá... Pedig amikor elintézted azokat a srácokat, nem haboztál hozzám rohanni erőért. Éveken át én voltam minden támaszod. Tudod a nevem.

"Nem!"

Mondd ki!

"NEM!"

Hátborzongató vicsor mászik az arcára. Hátra lép egyet, és egy újabb, ezúttal sokkal vaskosabb és hosszabb rudat ránt elő, majd pont a mellkasom közepébe döfi, majd a fülemhez hajol és halkan, teljes ridegséggel az arcán szóra nyitja a száját.

Nem tarthatsz örökké elzárva. Egyszer már elszabadultam, az a rozsdás lakat és ketrec nem sokáig lesz akadály és ha kijutok, megfosztalak mindentől.

A tüdőm és a szám lassan feltelik a saját véremmel, látásom homályosul, a szívem már csak erőtlenül rángatózik, fájdalmam elszáll, minden érzékem tompul...

****

04:41