Ezerféle éjszaka

Szilánkok

Elhagyatott környék törmelékkel borított utcáin járok. Komor sötétségbe burkolózó lakóházak üres tekintete követi lépteim a kora nyári éjszakán. Törött ablakok tágra nyílt árgus szemekként állnak. Ahol egykor élet, szeretet és melegség lakozott, most roskatag, hűvös, barátságtalan érzések keveréke húzza meg magát a repedezett falak gyűrűjében.

Sehol egy lélek. Miért is lenne? Eme sötét órán a legtisztább szellemek is szurokkal itatódhatnak át egyetlen megfontolatlan lépés eredményeként.

Árnyak örvénye játszadozik megfáradt szemeimmel tréfát űzve elmém zaklatott egységével. Tompának, gyengének és keserűnek tetsző gondolataim hatalmas tengeri hullámok zuhatagaként zúdulnak a vállamra, tömegükkel majd' magukkal sodorva.

Töprengésem közepette fények játékára leszek figyelmes. Vörös lidércfények gyúlnak előttem. Pár háznyira négy apró gömb kering fel, s alá. Lépteim zajára megfagynak helyükben. Mintha figyelnének, tekinteteket érzek magamon. Mi ez?

Cikázni kezdenek amint megtorpanok, látványos csóvákat leírva a levegőben. Párban megállnak egymás mellett. Egy kettes szemmagasan, a másik kissé lejjebb.

Megint megtetted!

A kiáltás egy időben mély és magas hanghoz tartozik. Dallamuk ismerős hullámai villámként hasítanak néma vándorláshoz szokott füleimbe. Százból is felismerném bármelyiket.

Óvatos, bizalmatlan mégis kíváncsi pillantásokkal fürkészem az árnyakat. Közeledvén, körvonalak kerülnek a  karmazsin lámpások köré, egy magas tagbaszakadt és egy alacsony karcsú alak körvonalai látszanak kirajzolódni. Pontosan, amik a hangokhoz várhatóan tartoznak. Arcuk csendes indulatot rejt, szemeikben gyúlt lángok világa mellett fenyegető látvány tárul elém.

Ismét tettél egy ígéretet, ismét elhagytál valakit akinek hűséget ajánlottál. Újabb lelket árultál el, újabb szegett szóval lettél gazdagabb. Véget ér az ármány? Véget vetsz a hazugságnak?

Lökéshullám taszít hátra. Szörnyű erejével dacolni sikertelen próbálkozás csupán, miközben egyre hátrébb sodor. Az alakok lassú nehéz léptekkel irányomba veszik az útjukat. Lábuk port ver fel a megfakult aszfaltról mintha víz alatt járnának. Újabb erő vágódik nekem, testem a levegőbe repítve egy épület falának csapódom. Az ütközés után térdre rogyva hullott vakolattól borítva emelem fel a fejem.

Barátságos arc látványa fogad. Kedves, meleg mosoly, bájos zafír szempár, aranyló hullámos fürtök. Nosztalgikus érzések kerítenek hatalmukba. Megmenekültem.

Látom segítségre szorulsz. Puha keze végig simít az arcomon, majd vasmarokkal megragadja a torkom. Hadd segítsek. 

Karjának egyetlen lendítésével elhajít. Az úton hosszasan csúszom, ameddig egy útpadka meg nem töri a lendületem. Az erőhatás belém hasít, ahogy térdre tápászkodom vért köpök a betonra.

Ismét elém áll, bár képmása rémes változáson esett át. Bőre hamuszínné vált, szemeiben rubint parazsak ülnek. Arcát repedések kusza hálója szövi be melyből sűrű olajszerű fekete-zöld folyadék szivárog. Mosolya ördögi vigyorrá válik, ahogy szenvedésem tanújává lesz.

Elárultál engem! Megrágtál majd kiköptél! Játszadoztál velem! Azt mondtad...

AMÍG NEM KÜLDESZ EL!

Kiáltásom visszhangot ver. Arca kifejezéstelenné válik. A másik két alak mögé lép, fekete füst csap fel a lábuk alól baljós gomolyokban ellepve őket. Óráknak tűnő percekkel később továbbra is átláthatatlan sűrű oszlopként tornyosult előttem. Nagy dobbantással kilépett belőle egy árny akinek arca s teste egyaránt ismerős.

Rég jártam nálad. Nem hívtál, nem írtál, egy képeslapot sem küldtél  a te vén barátodnak.

Kímélj meg! Nem vagyok vevő erre.

Érdekes. Azt érzem mintha nem is rettegnél.

Ében szempár kérdőleg pásztáz, viszont arcának durva vonásai nem változnak.

Dehogyisnem. Csak jobban gyűlöllek mint amennyire félek. Ebben az egy dologban egyezünk, te és én. Engem is a harag fűt. Fájdalmat meg nem tudsz okozni. Kitéptem én a saját szívem.

Mondat végeztével sújtás éri a mellkasom hanyatt borítva meggyengült testem majd újabb erő döngöl bele a járdába. Csuklyája alól kivillanó ónix szempár megbénít, jéggé fagyasztva ereim hálóját. Arcának látványa kétségbeesést kelt. Hideg duruzsoló nevetés hagyja el a száját.

Szánalmas bolond. Előadod a felnőttet, pedig ugyanaz a gyermek vagy csupán, aki régen is voltál. Gyenge. Hűtlen. Önző. Kegyetlen. Beteges. Aljas. HAZUG. Még a mosolyod is hamis. Másokat, sőt magadat átverheted, de engem nem. A saját malmodra hajtod a vizet, bízva abban, hogy senki nem veszi észre.

Kabátja alól hosszú baljós külsejű sötét karót húz elő. Karjaim összefogja a fejem felett egymás mögé teszi a tenyereim, egy határozott mozdulattal a mögöttem álló falhoz szögez.

Annyi erőd sincs hogy ellenállj. Hogy is védhetnél meg bárkit is? Jobb lett volna, ha visszamászol a kő alá ahol találtak, te féreg. Ott a te valódi helyed, az egyetlen amit neked szántak.

Ölj meg és kész! Nem érdekel a mondandód.

Szőke hajkorona úszik elő a háta mögül. Szemében harag fűtötte fény csillog. Könnyed mozdulattal átveszi a karót, fenyegetően megpörgeti azt a kezében.

Majd én!

****

04:23