Egy Riverdale-i Lány Élete [Szünetel]

12. Ennyit a barátokról

Másnap az ébresztőm hangos csengetésére keltem fel. Úgy felijedtem, hogy hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Aztán hamar rájöttem. Újra itthon, egyedül. Lassan elkezdtem készülődni. Mikor elkészültem, felhúztam a cipőm és kiléptem az ajtón. A reggeli friss idő nagyon jól esett. Mélyen beszívtam a friss levegőt és elindultam az iskolának nevezett pokolba.
Mikor beléptem, elindultam a megszokott társaság fele, amikor hallottam, hogy éppen rólam beszélnek. Vagyis csak egy ember beszél, aki nem más mint a drága tesóm, Betty. A szekrény mellett megálltam és hallgattam.
- ....és akkor láttátok volna a fejét annak a szerencsétlennek. Szegény úgy elhitte, hogy jobb sorsa lesz, még én is megsajnáltam egy pillanatra. De csak egy pillanatra. Azt hitte majd mindenki ujjongani fog és befogadjuk, majd családtag lesz. Hát azt lesheti!
Na itt már nem bírtam tovább. Nem bujkáltam tovább. Eljöttem a szekrénytől és egyenesen szembe mentem vele. Ám mikor már közel voltam hozzá, nem tudtam megszólalni. Egyszerűen nem jöttek a szavak. Könnyeimmel küszködve mentem el szorosan mellette amivel meglöktem a vállammal az ő vállát. Látszott rajta nem tudja miért haragszom, nem tudja hallottam szinte minden szavát. De szó nélkül tűrte, ahogy elmentem mellette.
Az óra csigalassúsággal telt. Ennek ellenére semmire nem emlékszem, mert folyton azon kattogott az agyam, hogy lehet valaki ennyire szemét. Miért kell mindenkinek elmondja?? Jobb neki, ha tudják, hogy én a tesója vagyok?? Vagy csak csesztetni akar?? Fogalmam sincs mi a célja ezzel. A csengő zavarta meg a gondolat menetemet. Gyorsan összepakoltam és kimentem. A következő két óra is így telt. Csak elmélkedtem. Ebédszünetre már mindenki tudott róla. Mindenki aki elment mellettem furcsán nézett rám, mikor leültem az asztal mellé akkor is éreztem a hátamon a kérdő vagy akár szúrós tekinteteket. Egyik barátom se jött ma oda hozzám. Mintha én tehetnék róla, hogy megszülettem. Na ennyit a barátokról. A barát nem azért van, hogy támogasson? Nem azért van, hogy felsegítsen ha padlón vagy? Na mindegy.
Így telt el az egész napom. Délután úgy döntöttem, hogy elmegyek a Fehér Féregbe, hátha egy kicsit megnyugodok.
Mikor elmentem ott volt Toni is és Sweet Pea is.
Toninak épp dolga volt, így odamentem Sweet Peahez.
- Szia Emily.
- Szia, tudnánk beszélni??
- Persze, mondd.
- Na szóval....
És elmeséltem az egész sztorit. Csendben végig hallgatott, semmit nem lehetett leolvasni az arcáról.
- Figyelj, ez a bajod??
- Ezt hogy értsem??
- Csodálkozol, hogy haragudnak rád? Én is haragudnék. Két családot tettél tönkre egy mondattal. Eddig nem úgy volt, hogy nem érdekel kik az igazi szüleid? Akkor, mi változott? Cheryl Blossom felfedezése? Hát gratulálok. Így kell tönkretenni az életed egy mondattal. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit sok?
- De képzeld el, tudom, hogy ez sok, ez van, úgy hittem, hogy jogom van tudni az igazat. Én nem is akartam mindenkinek elmondani. Csak az érintett személyeknek. Ez amúgy is nem az én hibám, nem én adtam örökbe a gyerekemet. De mindegy is, ez van megtörtént, de azt hittem, te legalább egy kicsit is egyetértesz velem. Hát tévedtem, kár volt idejöjjek. Szia
- Csá.
Hogy mekkora egy bunkó paraszt ez a kölyök is az valami felfoghatatlan. Mi az, hogy magamnak köszönhetem? Most komolyan?  Kinek tudnám elmondani, hogy mi bánt, ha mindenki engem okol?  Ilyen és ezekhez hasonló kérdések jártak a fejemben. Már nem bírtam tovább. Mikor befordultam a sarkon egyszerűen kitört belőlem a sírás. Nem bírtam  tovább. Túl sok volt ez nekem.
- Emily??
-Toni? - mikor megláttam egy kisebb kő esett le a szívemről. Reméltem, hogy ő meghallgat.
- Mi a baj? Jól vagy?
- Ne-Nem igazán
-Mi történt?
És neki is elmeséltem mindent, az elejétől a végéig. Csendben hallgatott egy percig, gondolom emésztette a hallottakat. Majd megszólalt:
- Kinyírom azt a hülye leánykát! De komolyan, csak kerüljön a szemem elé! Sajnálom ami történt.
- Ne sajnáld, nem te vagy a hibás, köszönöm, hogy meghallgattál.
- Ezt nem kell megköszönd, bármikor, de komolyan megölöm.
- Inkább ne, nem hiányzik, hogy az egyetlen barátom a börtönben csücsüljön.
- Hát oké, még nem,de csak hogy tudd, egy szavadba kerül, s nem fog többet pletykálni- erre kacsintott egyet, mire felnevettem.
- Köszönöm!- öleltem meg hálásan.
Senki nem tudja elképzelni, hogy milyen boldog voltam, hogy volt egy barátom, aki engem pártolt. Aki támogatott, és megvigasztalt. Igaz csak egy kis időre, de nekem ez mindennél többet jelentett ebben a helyzetben....

Sziasztok! Sajnálom, hogy nem tudtam hozni hamarabb és hogy nem sikerült a legjobban, de azért remélem tetszett.  Amilyen gyorsan csak tudom, hozom a következő részt is.