Forced (Hun. Loki ff.)

az első tánc

Egy idő után szépen lassan elment a többség, hiszen elég késő volt. A zenészek pedig órák óta játszottak, én pedig már nagyon elfáradtam, hiszen majdnem minden férfi felkért engem is táncolni, sajnos Friggát sem hagyták nyugodtan, hiszen a királynét is mindenki meg akarta táncoltatni. Egy férfi viszont az istenért sem szándékozott felkérni. Egy hosszabb tánc után viszont gyorsan kisurrantam a kertbe. Néhány szolgát láttam a nagy erdő mentén kosarakat hozni. Biztos utánpótlást hoztak-gondoltam magamban. Néhány padon egy-egy pár volt egymás csókjába belemerülve. Egy holdfénytől megvilágított apró rétre értem, ahol vadvirágok nyíltak. Levettem a cipőmet és mezitláb lépkedtem a puha fűben. Levettem a fejemről a tiarát és a hajamat kibontva tettem le a lábbelim mellét. Beültem a fűbe és engedtem, hogy a holdfény megvilágítsa az arcom. Lassan hátradőltem a puha fűbe és a kezemen éreztem a virágszirmok édes simogatását.
-Gyönyörű-hallottam a hátam mögül Loki suttogását, de nem igazán figyeltem rá, inkább kiélveztem a pillanatot. Páncélcsörgés zavarta meg a csendet, majd hallottam, ahogy halkan lépked a fűben. Leült mellém, majd befeküdt a fübe, tőlem tisztes távolságban. Kinyitottam a szemem és felé néztem. A páncélja nélkül feküdt, haja kuszán a fűre omolva. A szeme csukva, arca a Hold felé néz. Hófehér bőre most sápadtabbnak tűnt, mint eddig, szeme alatt sötét karikák díszelegtek, mintha már napok óta nem aludt volna. Picit mosolygott.
-Nem titkolod jól a bámulásomat-mondta picit nevetve, mire elkaptam a tekintetemet-nem zavar-hangja csendes-csak ritkán szoktak ennyire sokat nézni. Mintha lenne valami az arcomon. Kérdezhetek valamit?-Fordult felém teljes testével. Most vettem észre, hogy felül összesen csak egy vékony ing takarta a bőrét. Bólintottam.-Mit keresel az arcomon? Mert gyakran veszem észre, hogy nem egy pontot nézel.
-Igazából-kezdtem, de nem tudtam hogy folytassam, ezért csak csendben néztem magam elé, ő pedig türelmesen várt-azt hiszem azért, mert mindig más az arcod-suttogtam-néha annyira gondterhelt, néha pedig olyan nyugodt. Nem tudok rajtad kiigazodni-lehunytam a szemem-tudtad, hogy a szemszíned változik? Amikor kiabáltál velem, akkor szinte méregzöld volt, de amikor a levegőben megtartottál, akkor fűzöld. Amikor meg először találkoztunk, akkor olyan színű volt, mint a kövek a tiarán, ami este a hajamban volt. Sokat beszélek, igaz?-Fordítottam el a fejem, de ő egy egyszerű mozdulattal az állam alá nyúlt és maga felé fordította az arcom. Az orrunk szinte összeért.
-Folytasd Linnae, kérlek-suttogta. Ajkai mézédesen ejtették ki a nevemet.
-Néha, magányosnak látszol-fordultam teljesen a teste felé-ritkán mosolyogsz, mostanában egyre többet, amit nem értek miért van, mert ez előtt sosem láttalak mosolyogni, vagyis egyszer igen-hunytam le a szemem.
-Emlékszem rá-mondta halkan-éppen akkor tanította anyám, hogy hogyan kell virágokat növeszteni. Tudod hogy kell?-Megráztam a fejem.-Nagyon egyszerű, valami számodra szép dolgot kell elképzelni. És akkor, amikor próbáltam, sosem sikerült, pedig próbálkoztam. Aztán befutott az a piszkos, horzsolàsokkal teli lány erre a mezőre, lógott rajta a páncél és egy fakarddal próbálta vágni maga előtt a növényeket, de megállt és mosolygott rám. Én pedig nem tudom miért, de visszamosolyogtam, miközben az egyik tenyerem alatt lassan kinőtt egy virág-nyújtott nekem egy apró lila virágot. Törékeny szárát megfogva simogattam a szirmait.-Aztán pedig-sóhajtott-nem érdekes.
-Mi történt?-Ültem fel hirtelen, ő pedig visszarántott, de most úgy, hogy a karján feküdtem. Soha senkihez nem voltam ennyire közel.
-Thor történt-mondta nyersen, én pedig lassan összeraktam a képet.
-Féltékeny voltál?-Kérdeztem.
-Féltékenynek lenni?-Horkantott fel.-Ugyan kire? A nagy Thorra, aki megmentette Asgardot, aki után minden nő fut? Ő az izmos, a jóképű, a vidám. Nekem meg mi jutott? A könyvek meg a mágia. Övé a birodalom, a fényűzés, én pedig esetleg hangszigeteltté varázsolom a szobáját, vagy néha néha túl sok bort iszok, hogy elfelejtsem, hogy sosem leszek semmiben első, mert ő született előbb. Ő volt ott előbb, övé a lány-hirtelen összerándult az arca, én pedig hirtelen felindulásból megsimogattam. Enyhíteni akartam a fájdalmán. Apró köröket írtam le az ujjammal az arcán, remélve, hogy megnyugszik. A karikát simogattam meg a szeme alatt, amikor megéreztem, hogy sír. Elsimogattam a könnyeit és vártam. Lassú mozdulatokkal cirógattam puha haját. Amikor az ujjam néha az ajkához ért, az megrándult enyhén, mintha apró csókokat nyomna a bőrömre.
Kinyitotta a szemét és a szemembe nézett. Néha a simogatásom végett hosszabban becsukta a szemét, de tekintete mindig visszatért az enyémhez. A kezemet enyhén elhúztam az arcától, mire ő óvatosan ráfogott a csuklómra, megcsókolta a tenyeremet és az arcára helyezte azt vissza. Lehunytam a szemem és próbáltam emlékezni mindenre, amit akkor éreztem. Az egyenletes, lassú levegővételekre, amik cirógatták a bőröm. A puha fűre, a selymes arcra, arra, ahogy az orra az enyémhez ér. A lenge szellőre, a karcsú ujjakra az arcomon. Az ajkaimat hívogató meggyvörös ajkakra. Olyan közeli és mégis olyan távol érzem.
-Sajnálom-suttogta szinte az ajkamra-táncolnunk kellett volna.
-Semmi gond-leheltem az ajkára, de nem igazán jutott el a tudatomig, hogy mit mond. Enyhén elhúzódott tőlem, mire lassan kinyitottam a szemem. Arcán még a halvány fényben is látszott a pír, ajka el volt nyílva. Szeme enyhén kábán volt lecsukódva, mintha megbódította volna valami-Loki-néztem rá.
Kihúzta a kezét a fejem alól és felállt a fűből. A kezét nyújtotta nekem és felhúzott magához. A homlokunk összeért.
-Szabad?-Nyújtotta a másik kezét, amibe belesüllyesztettem az enyémet és halkan dúdolni kezdett valami nem evilági dalt. Éreztem, ahogy a tenyere a derekamra csúszik és magához húz, miközben lágyan ringani kezd. Arcomat a mellkasának támasztottam, kezemmel a vállát simogattam. Éreztem ahogy az arcát a hajamba fújja és ahogy a lábunk alatt egyre több apró virág nyílik.