Forced (Hun. Loki ff.)

a zöld tenger

A füvön feküdtünk egymás mellett, enyhén vizesen és a csillagokat figyeltük. Itt még élénkebbek voltak, mint a várnál. Gondolom azért, mert itt nem világított semmi a holdon kívül. Néha láttam, ahogy Loki lassan mozgatja a kezét, így egy hosszú fűszálat lebegtetve. Lehunytam a szemem és kiélveztem ezt a pillanatot. Hogy senki sem zargat minket, hogy nyugodtak vagyunk. A lágy szellő és a fűszálak cirógatták a bőrömet, tüdőm pedig megtelt a közelünkben nyíló virágok illatával. Nagyot sóhajtottam, mire Loki felém fordult.
-Ez most jó vagy rossz sóhaj volt?-Kérdezte, mire én kinyitottam a szemem és ránéztem. A bőrén már alig látszott, hogy leégett, de a szemében még mindig az a gyermeki csillogàs játszott, amit délután láttam.
-Jó itt lenni-néztem mélyen a zöld messzeségbe.
-Igen, tényleg szép a hely-fordult a hátára.
-Úgy értem-sóhajtottam újra-jó itt lenni, veled.-Erre felkapta a fejét.
-Szóval az a jó, hogy én vagyok itt?-Kérdezte őszintén.
-Olyan nehéz elhinni, hogy élvezem a társaságodat?-Kérdeztem vissza. Loki arcán mosoly bújkált, én pedig megfordítotam a fejem és a tó felé néztem. Nem tudom, miért de nem tudtam a szemébe nézni. Hallottam a fűben, ahogy felül és éreztem a tekintetét az arcomon. Ez a gyanum be is igazolódott, amikor a férfi finoman megfogott és ülő helyzetbe húzott. Állam alá nyúlt és a fejemet lassan maga felé fordította. Belenéztem mélyzöld szemeibe, ahol könnyeket véltem felfedezni.-Mi a baj?
-Semmi-suttogta-csak még senki nem élvezte a társaságomat igazán.-Lehajtotta a fejét és most rajtam volt a sor, hogy az állánál fogva felém fordítsam az arcát.
-Tudod-kis szünetet tartottam-te jó ember vagy. És tudod-féltem kimondani a következő szavakat, habár tudtam, hogy szüksége van rájuk-örülök, hogy veled lehetek. Mert tudom, hogy milyen, amikor nem értenek meg. Amikor nem tudják, hogy mit miért teszel. Amikor kilógsz a sorból, mert te nem akarsz oda tartozni, ahova a többiek. És tudom, hogy egyszer majd ezért tisztelni fognak téged-megszorítottam a kezét-de bele kell törődni abba is, hogy lehet már a Valhallában leszünk, amikor mindenki rájön arra, hogy mennyire különleges vagy. De én nem bánom-suttogtam-több jut belőled nekem.-Láttam az arcán, ahogy mosolygott, majd lehunyta mélyzöld szemeit és visszafeküdt a fűbe.
-Néha nem akarok Asgardban lenni-sóhajtotta.-Inkább mennék el újra Midgardra, minthogy itt legyek.
-Mit csináltál te ott.
-Öszintén? Az emberek olyan könnyen befolyásolhatóak. Könnyű velük szórakozni.
-Ez furcsa-fordultam felé-minket csak akkor engednek bárhova, ha feladatunk van, különben a Bifröst zárva marad.
-Ohh nekem is volt feladatom-hallottam szarkasztikus hangját-apámnak nem tetszett, hogy a palotában vagyok egész nap, ezért Midgardra küldött helyzetjelentésekkel, hogy adjam át azokat az ottani Asgardiaknak. Nagyon "fontosak" voltak-nevetett keserűen.
-Ennyire elege volt belőled, hogy inkább elküldött kamu jelentésekkel, minthogy itt maradj?
-Apám furcsa ember volt-arca megrándult-nem hitte, hogy a mágia elég ahoz, hogy az emberből vezető legyen. Ezért is szerette Thort jobban-szeméből kiszökött egy könnycsepp-Thor harcol. Loki csak létezik. Szerintem téged is jobban szeretett nálam.
-Engem nem szeretett.-Szóltam közbe.-Engem tisztelt. Tisztelt, mert női harcos vagyok. Mert megvédem Asgardot. Nem tekintett soha rám úgy, mint rátok. Igazából senki nem tekintett rám úgy egy jó ideje. Hiszen anyámmal inkább egy kölcsönös partneri alapon működtünk együtt, apám meg-lehajtottam a fejem-tudod.
-Ezt, amit mondani fogok, nagyon meg fogom bánni-ült fel, így egy vonalban voltak a szemeink-de úgy érzem muszáj ezt mondanom, mert szétverek valamit, ha nem. Szóval-vett egy mély levegőt-én szeretnélek téged szerelemmel szeretni és tudom, hogy egyszer így is lesz, de sajnálom, hogy még nincs így.-Szemében őszinte sajnálatot láttam, de mellette azt is észrevettem, hogy a sajnálat mögött egy másik érzelem lakozik. Tudtam, hogy abban a pillanatban őszintén beszélt.-Megérdemled a szeretetet-suttogta maga elé.
Nem tudtam mit mondani, így csend telepedett kettőnkre. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha a világ ismét megszűnt volna körülöttünk. Egyedül voltunk a saját lebegő buborékunkban és csak szálltunk a levegőben. Ott ültünk a fűben, egymás felé fordulva, elveszve egymás szemében és az egyetlen hang amit hallottunk az a mellettünk lévő tó lágy hullámainak hangja volt, ahogy a köveknek ütköztek alattunk. Belsőmben éreztem azt az ismerős melegséget, amit akkor éreztem a szobámban és hagytam, hogy ez a melegség felemeljen. Hirtelen minden gondomat elfelejtettem és éreztem, ahogy nyugodtság telepedett le rajtunk. Hiába utáltam azt a tényt, hogy ez a sorsom és ha akarnék, akkor sem választhatnék mást, mégis éreztem, hogy tényleg erre születtünk. Az a sorsunk, hogy egymásba szeressünk.
Lehunytam a szemem és a homlokomat a homlokának döntöttem, mire ő a derekamnál fogva közelebb húzott magához. Óvatosan ültetett féloldalasan az ölébe és lágyan ringatta mindkettőnket. A nyakába hajtottam a fejemet és hallgattam a halk dúdolását a fülem mellett. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek a megmentője mellett. Kezembe vettem a kezét és az ujjaival játszottam.
-Miért hoztál ide-fordultam felé hirtelen. A fejemet oldalra döntve, kiváncsian vártam a válaszát.
-Mert, azt hiszem-suttogta-nem tudom. Csak azt tudtam, hogy nem vagy olyan boldog a palotában és én sem és-lesütötte a szemét-szeretem, amikor boldog vagy.
Arcát az állánál fogva az arcomhoz húztam. Éreztem, ahogy a teste megmerevedik, és hogy feszülten várja mi következik. Éreztem, ahogy remegve fújja ki a levegőt. Meg akartam csókolni, ott és akkor. Meg akartam mutatni neki, hogy milyen érzés, amikor az embert szeretik. Ehelyett elvesztem az élénkzöld tengerben és csak vártam. Vártam, mert a pillantásától megdermedtem. Nem mertem átszelni azt az apró távolságot kettőnk között, hogy ajkaink összesimuljanak. Loki is így volt, mert csak nézte a számat. Mint valami kincset, amit meg akar szerezni magának.
Közben a zöld tenger lehúzott a mélybe és éreztem, ahogy forrón körbeöleli a testemet. Ahogy óvatosan cirógatja a nyakamat, a hátamat. Ahogy lassan simogatja a karomat, mellkasomat, hasamat és a combomat. Közben alig kaptam levegőt, mintha a víz tényleg maga alá szorított volna és csak az illatát és remegő lélegzetét tudtam volna magamba szívni.
Tenyere égette a derekamat és a kezemet, ahol hozzám ért. Lehunyta a szemét és közelebb vitte az arcát hozzám. Így ajkaink egymáshoz értek minden egyes lélegzetvételnél.
El akartam neki mondani azt, hogy szeretem, hogy sosem éreztem ezt, mégis azt hiszem, hogy ilyennek kell lennie. Édes, puha, felemelő de rettegsz is. Hiszen olyan könnyen összetörhet az egész egy pillanat. Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy elsuttogjam neki minden titkomat. Hogy édesen, suttogva becézzem őt. Hogy megmutassam neki mit érzek. De rettegtem attól, hogy azzal mindent elrontok.
-Hogy lehet-hallottam rekedt hangját-ennyire tökéletes valami-ajka minden egyes betűnél súrolta az enyémet, majd a végén óvatosan simultak az ajkaimhoz. Ez teljesen más volt, mint az eddigiek. Lassú, könyörgő. Ujjaimmal félénken értem az arcához. Cirógattam a hófehér bőrét, néha éreztem, ahogy az arcán apró mosoly volt két csók között.
Puhán ízlelgette az ajkaimat, mintha még sosem érezte volna őket. És igaza volt. Olyan érzésem volt, mintha még sosem éreztem volna a mézédes csókokat az ajkaimon. Mintha még sosem éreztem volna a mellemen a szívének dobogását. Mintha még nem simogatta volna a derekamat.
Mintha minden egyes apró mozdulattal közelebb akarnánk lenni egymáshoz. Mintha a levegőbe emelkedtem volna az ölelésében. Fel, fel a csillagok közé, ahol ketten elbújunk és soha senki nem talál meg minket.