Forced (Hun. Loki ff.)

más

Sikítva zuhantam a mélyben, Lokinak pedig a nevetése még így is elért engem. A fülemben hallottam a szél suhogását, éreztem, ahogy a hajamba kap a szél. A hálóruhám a mellkasomhoz tapadt a zuhanás miatt.
Hirtelen eszembe jutott, amikor ott a várban estem ki az ablakon. Akkor is zuhantam és megmentett. Nem volt okom azt hinni, hogy nem ment meg most is, de a víz egyre közelebb ért hozzám, Loki pedig még mindig a szikla tetején állt, engem figyelve, hogy mi lesz.
Összeszorítottam a kezemet és reméltem, hogy itt terem és megment engem most is, de nem így lett.
Helyette a hátamba erős fájdalom nyilalt ott, ahol a lelökés előtt hozzámért. És hirtelen repültem. Éreztem, ahogy szárnyam nőtt és csak repített fel-fel a levegőbe, mintha nem is én irányítanám.
Hatalmas boldogság kerített hatalmába és torkomból egy hangos nevetés szaladt ki, miközben az ujjaim beleértek a vízbe. A hófehér tollakra vér volt ragadva, így belemerültem a vízbe, hogy lemossam őket és meglássam a valódi szépségüket. Szóval ilyen a szabadság. Többször átszeltem a tavat, mire megéreztem, hogy valaki repül mellettem.
-Mondtam, hogy megéri bízni bennem-kacsintott mindent tudóan a férfi, akinek a hátán szürke szárnyak díszelegtek.
-Ajánlom, hogy ezek a szárnyak sokáig bírják, mert megöllek, amikor leszállunk-nevettem magam elé.
-Jól értem, hogy ha leszállunk, akkor szexelni akarsz, mert ennyire boldoggá tettelek?-Arcán győztes vigyor ült.
-Ha neked szexnek az számít, hogy leszúrlak, amíg bocsánatot nem kérsz azért, hogy kettőre löktél le úgy, hogy én nem tudtam semmiről, akkor igen, határozottan hálni akarok veled-üvöltöttem neki.
Erre nem válaszolt semmit, csak mosolygott, majd bebukott a vízbe. Rövid idő után újra feltűnt, de arca megváltozott. Mosolyogva lökte előre magát szárnyaival. Arcán nem láttam mást, mint szín tiszta örömet. Teljesen más volt, mint eddig. Csak néztem, ahogy boldogan repül mellettem és csak egy gondolat volt a fejemben. Ez az a férfi, akibe egy pillanat alatt bele tudok szeretni.
Hirtelen a magasba repültem és csak zuhantam a mélybe. Aki kívülről láthatott minket, biztos őrültnek tartott minket és magát is, mert Asgardban senkinek nem volt szárnya. De hiszem, hogy ha bárki meglátna minket, akkor nem hinné, hogy két szárnyas Asgardi itt repked a semmi közepén egy hatalmas tónál.
Nem tudom meddig repültünk ott, egy darbig biztos, mert farkas éhes voltam már, amikor leszálltunk a szikla tetején.
-Na milyen volt?-Mosolygott Loki a karját széttárva.
-Tudod legszívesebben most azonnal leszúrnálak, amiért ledobtál engem egy szikláról, majd a tudtom nélkül szárnyakat növesztettél nekem-nyomtam az ujjam a mellkasára úgy, hogy szépen lassan lépegettünk egy fa felé és a mondatom végére a háta hozzá is ért. Felemelte védekezően a kezét, majd egy huncut mosollyal ennyit mondott.
-De túlélted, nem?-És láttam rajta, hogy a vitát lezártnak tartja ezzel a mondatával.
-Lehet a zuhanást túléltem, de a szívrohamba, amit okoztál, majdnem belehaltam-böktem meg őt még jobban.
-Úgy sem szúrnál le emiatt. Főleg hogy mondtad nekem, hogy repülni szerettél volna. Emlékszel?-Hajolt közelebb hozzám.
-Mázlid, hogy nincs nálam tőr-mondtam az arcába és elengedtem őt, mire egy arrogáns vigyor telepedett meg az arcán.
-Túlságosan szeretsz engem ahoz, hogy bánts-mondta, mire én gyomron vágtam őt.
-Ez tetszik-mosolygott fájdalmában.
-Merre is van a haza?-Ignoráltam az előző mondatát. De ő nem válaszolt, hanem felkapott a vállára és szépen komótosan elindult a ház felé, miközben én a hátát csapkodtam a kezemmel, hogy tegyen le.
Egyszer csak hirtelen a házhoz értünk és Loki lerakott a fűbe. Rögtön hátat fordítottam neki és bementem a házba. Vagyis mentem volna, de az ajtót nem tudtam kinyitni. Láttam a varázslat miatti apró szikrákat a kilincsen és Loki felé néztem.
-Így állunk?-Húztam fel a szemöldököm.
-Te mondtad, hogy élvezzek ki mindent. Mondjuk azt is mondtad, hogy engem egész Asgard szeret, beleértve saját magad, de ez egy másik dolog.-Lépett el mellettem és kinyitotta az ajtót. Beléptem utána a takaros kis házikóba, ahol friss sült hús illata terjengett, nekem pedig nyelnem kellett egy nagyot. Hetek óta nem voltam igazán éhes, most viszont fél Asgardot fel tudtam volna falni. Így rögtön a konyhába is siettem, ahol egy kosárban várt az étel, mellette pedig a bor állt. A kosárban egy apró üzenet állt Thor kézírásával. Az én nevem volt rajta, így mit sem sejtve kinyitottam és elolvastam, ami benne állt.

"Kedves Linnea,
remélem jól vagy és, hogy Loki nem ment még az idegeidre. Igyekszem nektek biztosítani mindent, amire szükségetek van, de ne felejtsd el, miért vagytok ott. Szerintem lehetetlen, hogy bárki szerelmes legyen az öcsémbe, azért mert úgy viselkedik, mint egy kétéves és mindenkit leszúr, de reménykedek abban, hogy neked mégis sikerül. Ha Loki végre elárulja, hogy hol vagytok, akkor szívesen meglátogatnálak titeket.
A palotában minden szépen működik, Sif hasa pedig egyre nagyobb. Alig vàrom, hogy apuka legyek és mire a gyermekem egy esztendős lesz, addigra te is a szived alatt hordasz majd valakit.
S

zeretettel, Thor."

-Nem is akarok mindenkit leszúrni-szólalt meg mögöttem Loki, amitől ijedten hátrafordultam.-Téged most például nem akarlak leszúrni. Ellenben te egy órája igen erősen fontolgattad a halálomat-mosolygott, miközben megtámaszkodott mellettem a pulton és mélyen a szemembe nézett.-Úgy sem mernéd megtenni.
-Nem kell neked ezt bebizonyítanom-suttogtam halkan.
-Akkor mégis mit kell bebizonyítanod?-Ajka súrolta az enyémet. De én csak mosolyogtam és éreztem, ahogy az ujjaim hegyéből bármelyik pillanatban kipattanhatnak a szikrák, megtámadva Lokit.
E

lég volt kicsit hozzáérnem, Loki úgy vágódott a szembe lévő falhoz, mint egy rongybaba. Szinte az egész ház megremegett az ütközésre, de a férfinek semmi baja nem volt.
-Nem rossz-mosolygott, majd elment előttem-de nem cáfoltál meg ezzel semmit-fordult hátra felém és a nappali felé indult. A karjával hanyagul intett egyet a fal felé, mire az úgy nézett ki, mintha semmi sem történt volna.
Csak néztem utána egy darabig. Persze, hogy nem fogom leszúrni őt, de miért akarja ennyire bebizonyítani, hogy képtelen vagyok őt bántani? Persze, hogy nem vagyok képes őt bántani, hiszen.
Megfordultam és kibámultam az ablakon. Magára az érzésre is féltem gondolni. Nem hogy arra, hogy bárki megtudja! Nem szabad senkinek sem megtudnia. De még nekem sem szabad rá gondolnom. Arra, hogy milyen érzés lenne, ha a fülembe suttogná minden titkát. Ha a sötétben csak azt az egy szót hallanám, halkan.