Forced (Hun. Loki ff.)

egymás nélkül

Átöltöztem és kardot ragadtam, majd Lokit figyelmen kívül hagyva léptem ki az ajtón és futottam az erdőig. Jó érzés volt újra apám kardját magamnál tudni. Az egyik szolgáló biztos véletlenül hozta ide, mivel Loki elvette tőlem még az ismerettségünk elején.
Hajamat összefogtam és igazi kihívó és szalmabábú ellenében egy fát kezdtem el püfölni a kardommal.
-Nem-ütöttem a fát erősen-szeret-erősebben ütöttem-téged-mire tízszer elmondtan ezt a mantrát, addigra a fa törzsén a kéreg cafatokban lógott. Tudtam, hogy Loki egy darabig nem fog szeretni, de akkor és ott jutott el a tudatomig, hogy én igenis szeretem őt, én pedig őt hidegen hagyom. Maga a tény, hogy én szerethetek így bárkit, az megijesztett. Inkább futottam ide és vágtam ki a kardommal egy fát, minthogy eljusson a tudatomig, hogy mit érzek iránta. És a legrosszabb az egészben, hogy nem tudtam mást hibáztatni ezért, csak magamat. Nem hitten volna, hogy ez az érzés ennyire ellentétesen hat rám. Loki karjaiba kellett volna ugranom, hiszen ennek kellett történnie, de nem tudtam, mert elfogott az az érzés, hogy ő nem szerethet engem.
Új fát kezdtem el ütni a kardommal, amikor a kezemben lévő tárgy megállt a levegőben és nem mozdult onnan.
Loki felé fordultam, akinek a kezébe repült a kardom és kérdőn nézett rám. Nem értette, hogy mi miért történik, ami jogos, mert én sem értettem.
-Add vissza-néztem a fegyveremre. Egy hamar nem akartam abbahagyni a fák kínzását. De Loki nem tett eleget a kérésemnek, hanem a karomnál fogva húzott vissza a házba. A kardot lerakta az asztalra, majd a hálóba húzott, utánam meg az ajtót varázslattal zárta be.
-Mi bajod van? Csak úgy kiviharzol a házból és megtalállak téged szegény fákat gyepálni, mintha megőrültél volna. Mi van veled?
-Semmi-fordultam el tőle.
-Ne akard, hogy varázslattal szedjem ki belőled, hogy mi van, mert azt úgy érzem, hogy mindketten megbánnánk.
-Nem vezethetem le a feszültségemet ott, ahol akarom?-Kérdeztem, mire ő megfogta a vállam és maga felé fordított.
Haja zihált volt, rózsaszín ajkai elnyíltak, szemében pedig égett a kiváncsiság. Én pedig csak meg akartam érinteni márvány bőrét.
-Mond el mi a baj-utasított kicsit erőszakosan.
-Nem tudom mi lesz a jövőben-elfordítottam az arcomat.-Mi van akkor, ha én belédszeretek, de te nem érzed majd ezt?-Fakadtam ki.-Ha a mesék igazak és te sosem fogsz társként szeretni senkit? Akkor mi lesz velem? Nem azért akarok élni, hogy utána pofára essek!-Loki arcára mosoly kúszott.
-És arra nem gondoltál, hogy nem holmi szóbeszédekre kellene támaszkodnod ezügyben? Másokkal ellenben, neked itt a lehetőséged, hogy megkérdezd tőlem. Akkor meg mégis mi a francért gondolsz arra, amit holmi cselédektől hallottál? Ha annyira tudni akarod, akkor kérdezd meg most-elengedett és elfordult tőlem-pontosan tudom, hogy mit beszélnek rólam, de azt hittem, hogy te...
-Szeretsz?-Kérdeztem hirtelen.
-Attól függ, hogy mi számít annak-sóhajtott idegesen.
-Nem tudom-suttogtam magam elé.
-Tudod mit?-Fordult felém.-Elmondom, hogy mit érzek. Nem tudom mi az a szerelem, de szeretek veled időt tölteni ahoz képest, hogy az elején nem hittem volna, hogy ez így lesz. Szeretem, amikor beszélsz, amikor hozzám érsz, amikor meghallgatsz. Tudtad, hogy amikor valami érdekeset hallasz, akkor a szemed enyhén kitágul és oldalra döntöd a fejed? Utálom, ha néznek, ölni is képes lennék azért, hogy mindenki elnézzen rólam, mégis a te nézésed nem zavar. Szép vagy, amikor a hold világít az arcodra-elfordult tőlem és az ablakhoz lépett-akkor is szép vagy, amikor álmosan fekszel az ágyban, de próbálsz addig fent maradni, amíg én el nem alszok, mert szereted piszkálni a hajam és simogatni az arcom.-Ellökte magát az ablaktól és megindult lassan felém.-Igazad van. Neked és a cselédeknek és mindenkinek Asgardban. Nem tudok szeretni senkit. De ha ez nem szeretet, akkor minek neveznéd?-Megállt tőlem egy lépésre és, ahogy ránéztem, a szememből utat törtek maguknak a könnycseppek. Félve nyúltam felé és érintettem meg a kezét. A mellkasába fúrtam a fejem és sírva bújtam hozzá.
Szeretem őt, mert szeretnem kell, mert szeretni akarom, mert szeret engem.
-Nem tudok mit mondani, sajnálom-néztem a szemébe, mire rajta az értetlenség tükröződött.
-Fogalmam sincs, hogy az most jó-e vagy sem vagy most végre leszúrsz vagy nem tudom.
-Nem szúrlak le-suttogtam.
-Miért nem?-Ajkán apró mosoly játszott.
-Mert hiányoznál-nyomtam egy sírós puszit az arcára.
-Ezt most értsem úgy, hogy szeretsz?
-Azt akarod, hogy én is úgy mondjam el neked, ahogy te nekem?-Mosolyogtam.
-Nem lenne rossz-ült le az ágyra és húzott az ölébe, majd égető tekintettel figyelt. Éreztem, ahogy az arcom bíbor színűvé vált miatta.
-Én-vettem egy nagy levegőt-nem tudom hol kezdjem. Szeretem veled a csillagokat nézni, mert akkor olyan érzés fog el, mintha a saját kis buborékunkban lennénk ott, ahol semmi baj nem történhet. Szeretem, hogy egyre többet mosolyogsz, mindenen lényegében. Szeretem, amikor hozzám érsz, amikor megölelsz. Szeretek éjszaka elaludni a szived dobogására és szeretek reggel melletted ébredni. Szeretem, amikor látom benned a kisgyereket, aki mindenkinek mindig csak bajt kevert. Szeretem, hogy el tudok veszni a szemedben és hogy előtted nem kell a páncélomban maradnom és harcosnak lennem.-Lesütöttem a szemem, de hirtelen forró ajkakat éreztem az ajkamon. Óvatos, de erős csókok ostromolták az ajkaimat. Mintha valamit be akart volna bizonyítani. Mintha a határok köztünk megszűntek volna és a magas falak egyszerre dőltek volna a mélybe, hogy a napfény végre odaérjen hozzánk. Szememből apró könnycseppek szöktek ki és igyekeztem egyre jobban hozzá simulni.
Abban a pillanatban csak azt éreztem, hogy én vagyok az éhező, ő az étel. Fázok és ő a tűz, ami oly gyengéden, de hívogatóan körbeölel. Én vagyok a fuldokló és ő a levegő. Én vagyok a szív és ő a vér.
Egymás nélkül nem létezünk.