Sebastian Stan oneshots [KÉRÉST ELFOGADOK!]

▪️Jefferson Hatter #4▪️

T/N = te neved

Éppen a teafüves dobozokat rendezgettem a boltomban, mikor nyílt az ajtó, majd miután a kis csengő megszólalt, odafordultam, és megláttam a sheriffet.

– Swan sheriff, segíthetek? Esetleg teát szeretne venni? – kérdeztem.

– Nem. Szerintem jó ideig nem iszok teát. Azt szeretném kérdezni, ismeri ezt a férfit? – tett le egy képet a pultra.

– Persze. Jeffersonnak hívják. Néhány hónapja vettem tőle egy kalapot – mutattam az egyik magasabb polcra, ahol a kék fejfedő volt.

– Akkor legalább a nevéről nem hazudott. Csak azért akarom tudni mert elrabolta Mary Margaretet, bealtatózta a teámat, fegyvert fogott rám, és még sorolhatnám. Mit tud róla?

– Nem sokat. Néha-néha eljön ide teát venni. Általában záráskor, mert akkor a városban is kevesen vannak. Mondjuk nem hibáztatom, mert egyedül él abban a hatalmas házban. Kicsit fura, de engem sose bántott. Csak mindig, mikor találkozunk, úgy néz rám, mintha többek lennénk szimpla ismerősöknél, vagy nem tudom. Sajnos ennyit tudok róla.

– Hát, azért köszönöm. Szép napot.

– Magának is – mosolyodtam el, majd miután kiment a boltból lekaptam a polcról a kalapot és egy ideig nézegettem, közben azon gondolkoztam, hogy fel kéne vinnem már a lakásba, mert elég teafű illatot szívott már magába.

Épp elmerültem a gondolataimban, mikor csörögni kezdett a telefon.

– T/N storybrooke-i Bűbáj teaháza, miben segíthetek? – szóltam a telefonba.

– Öhm... Jefferson vagyok. Házhoz tudna hozni néhány doboz teafüvet? Nem vagyok olyan állapotban, hogy bemenjek a városba.

– Persze, csak mondja, milyenek kellenek, összeszedem, és viszem – mondtam, majd a telefont a vállamhoz szorítva álltam fel a pult mögül.

– Két doboz kamillás, két doboz citromfűves, ugyanennyi zöld, és három doboz fekete teát.

– Rendben. Címet tudna mondani, és akkor már indulok is.

– Persze...

Felírtam a címet, majd miután összeszedtem a rendelést egy papírzacskóba, megfordítottam a táblát az ajtón, kiléptem az utcára, bezártam, és mivel a kocsim szervízben van, kénytelen voltam biciklivel elindulni.

Az út nagyon hosszú volt, elvégre Jefferson eléggé kint lakik a városból, ráadásul az eső is eleredt félúton. Végül csak megérkeztem, de mikor lefékeztem, a kerék megcsúszott, én pedig elestem. Gyorsan felkeltem a földről, összeszedtem a rendelést, ami a ráterített dzsekimnek köszönhetően nem ázott el, majd bekopogtam.

Ahogy Jefferson ajtót nyitott, láttam rajta, hogy valóban nincs jó állapotban. Nem mondom, hogy beteg lett, talán lelkileg nincs jól.

– Veled mi történt? – kérdezte aggódva.

– Csak egy kis eső, meg elcsúsztam – legyintettem. – Tessék, itt a tea – adtam neki a csomagot.

– Bejössz kicsit megszárítkózni?

– Ha nem zavarok – vontam vállat elpirulva.

– Dehogy.

Miután bementem, Jefferson kifizette a teafüvet, majd a nappaliban ültünk le.

– Bocsánat, ha tolakodó vagyok, de miért nézel rám úgy mindig, mintha többek lennénk, mint ismerősök?

– Nem szeretnék róla beszélni. A te érdekedben. Nem akarnálak az őrületbe kergetni vele.

– Annyira csak nem lehet vészes – mosolyogtam.

– Biztos hallani akarod?

– Ha ettől megkönnyebbülsz kicsit, akkor igen – mondtam, majd el kezdett mesélni.

Képtelenségnek tűntek, amiket mesélt, de mikor már annyira nagy hévvel beszélt, a sála mögül kivillant a nyakán lévő heg, azon a ponton kezdtem el hinni neki. Mire végig mondta, én csak néztem rá megilletődve, és ezt ő félre értette.

– Te is őrültnek tartasz? – kérdezte megbántva.

– Én... – kezdtem, de félbeszakított.

– Gondolhattam volna. Őrültnek tartasz, mint mindenki más. Nem baj... csak te vagy az, akit a legjobban szeretek és... nem hazudok, rettenetesen fáj – harapott az alsó ajkába és becsukta a szemeit, mire kibuggyantak az első könnycseppek. – Azt hiszem, ideje lenne visszamenned a boltodba. Biztos... várnak már.

– De Jefferson... én... – próbálkoztam, de elcsuklott a hangom.

– Elállt az eső. Most már nem lesz baj.

Végül felálltam, és elindultam az ajtó felé.

– Viszlát – motyogtam, majd felvettem a dzsekimet és kiléptem a házból, az ajtó pedig rögtön becsukódott mögöttem.

Egyáltalán nem tartottam őrültnek Jeffersont és valahogy teljesen elképzelhetőnek tartottam, hogy házasok voltunk.

***

Jefferson napok óta nem jelentkezett. Aggódtam érte, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szerettem bele a legutóbb.

Épp zárni készültem, és átkoztam az őszi időjárást, hogy megint esnie kell, mikor valaki kopogott az ajtón. Megfordultam és megpillantottam Jeffersont, aki bőrig ázott.

Gyorsan összeszedtem minden holmimat és kinyitottam az ajtót.

– Miért vagy kint ilyen időben? – kérdeztem aggódva.

– Lehetne, hogy ne itt beszéljük meg? – kérdezte halkan.

– Persze – mondtam, majd a fejembe húztam a kapucnit, kiléptem a boltból, bezártam, majd intettem Jeffersonnak, hogy kövessen. Csak a teaház melletti ajtóig mentünk, ami a felette lévő lakásokhoz vezet. Bepötyögtem a kódot, kinyitottam az ajtót, majd elindultunk felfelé.

A lakásba érve mindketten leültünk a kanapéra és kérdőn fordultam Jeffersonhoz.

– Most már elmondod, mi a baj?

– Megint elrontottam mindent – motyogta csukott szemmel és a könnyei máris legördültek az arcán.

– Miért? Mit csináltál? – tettem a kezem a vállára.

– Megint megbíztam Reginában... és megint átvert. Azt ígérte, ha a kalap segítségével elhozom a mérgezett almát, ír egy új történetet. Neked, nekem és Grace-nek. De az almáspitét nem Emma ette meg és Regina szerint ez semmissé teszi a megállapodásunkat. Pedig megígérte!

– Jefferson, először is: múltkor nem hagytad, hogy végig mondjam. Nem tartalak őrültnek. A nyakadon lévő heg miatt kezdtem elhinni. Másodszor: nekem nem kell új történet. És bár nem emlékszek, biztos nem haragudtam, amiért elmentél Csodaorszába. Csak mindent meg akartál adni nekünk. Ez nem bűn – öleltem meg.

– Miért nem akarsz új történetet? Akkor emlékeznél ránk.

– Mert... biztos hamarosan megtörik az átok és mert itt, Storybrooke-ban is sikeresen elraboltad a szívem. Szeretlek, Jefferson – motyogtam könnyes szemmel.

– Én is szeretlek! – csókolt meg és hirtelen emlékezni kezdtem. Valószínűleg ő is megérezte, mert az ajkai elváltak az enyémtől és végre elmosolyodott.

– Emlékszek! – sírtam boldogan. – De hogy lehet ez?

– Az igaz szerelem a legerősebb bűbáj – támasztotta a homlokát az enyémnek. – Hiányoztál, T/N. Nagyon-nagyon.

– Te is. És hamarosan Grace-t is visszakapod – nyomtam egy puszit a szájára.