Fuckboy-szindróma

5. fejezet - Bírlak

Eʟɪsᴇ

Már egy ideje csak hárman ücsörögtünk az asztalnál, arra várva, hogy David végre visszajöjjön, miután elszívta azt a tüdőkárosító szart. Én nem értettem, hogy nem lehetett képes kibírni azt a hangyafasznyi időt társaságban anélkül, hogy rátörne a cigaretta iránti vágy. Nem is magával a vággyal volt a gond, hanem azzal, hogy akkor elégítette ki ezt a fajta szükségletét, amikor teljesen kínossá fordult a helyzet. Legalábbis nekem. Rettentő zavarban éreztem magam Denver közelében. Tényleg nem állt szándékomban az, hogy bunkó legyek vele, vagy megbántsam, de olyan fura érzést váltott ki belőlem, amitől csak taszítani akartam.

Annyira indultam volna már haza tanulni a rohadt németet és soha többé nem foglalkozni ezzel a fiúval, de természetesen Lexi megakadályozta a tervemet. Pedig biztos nagyon idegesíthettem már a srácot, és örült annak a néhány percnek, amíg a mosdóba vonultunk, ahol felvilágosítást kaptam a viselkedésemről.

Fejben tényleg teljes érzelmi káoszon mentem keresztül, úgy magamba fordultam pillanatok alatt. A helyünkön ülve, a pulzusomat már láttam bekopogtatni a Mennyország kapuin. Bár nyitották volna ki azokat a kapukat a fentiek, de ekkora szerencsével sajnos nem lettem megáldva...
Tudtam, hogy ideges típus vagyok, na de ennyire... ráadásul egy kibaszott fiú miatt! Borzasztó.

Csak néztem, ahogy Lexi és Denver beszélgetnek. Láttam, hogy mozgott a szájuk, de nem hallottam, mit mondanak. Nem is érdekelt. Egészen addig a percig, ameddig hosszú várakozás után drága barátnőm fel nem állt, majd közölte, hogy ő most kimegy és lecsekkolja, él -e még ez az idióta. Komolyan itt mert hagyni vele? Azt hittem a szótlanságom egyértelmű jeleket küldött neki, hogy már a szorongásom elkezdett lassan felfalni. Mivel nem vágta le, mégis milyen háború dúlt a maradék két, ép agysejtem között – akik egyelőre nem kötötték fel magukat a gondolataimtól –, fogta magát és egyszerűen kisétált.

– Hát, ketten maradtunk – dőlt hátra Denver a fotelben. Hű, micsoda észrevétel, Sherlock!
– Pontosan – bólogattam, közben pedig éreztem, ahogy vörösödik az arcom. Mi ütött belém?
– Mesélj magadról, jégkirálynő – nézett rám érdeklődő tekintettel. Jégkirálynő... ez komoly?
– Mire vagy kíváncsi? – kérdeztem erőltetett mosollyal.
– Bármire – vonta meg a vállát. Én kérdő pillantást vetettem rá, mire felsóhajtott – Melyik suliba jársz?
– A Lakeside gimibe. Nincs messze innen – magyaráztam.
– Tudom, hol van. Az öcsém is ott tanul – mondta. Na, erre felcsillant a szemem. Hát, ha az öcséd is olyan jól nézne ki, mint te, már biztos észrevettem volna.
– Hogy hívják?
– Ethan – felelte. De konkrétan egyetlen Ethan nevű valakit sem ismertem, így nem is próbálkoztam gondolkodni a kilétén.
– Még nem találkoztam vele – tekertem a fejem. Úgy tűnt, nem is nagyon akarta folytatni a tesójáról való társalgást, mert erre a kijelentésemre csak bólintott egyet, majd tovább kérdezősködött rólam. Változatlanul zavarban voltam tőle, de ő úgy tett, mintha tudomásul sem venné.

– Hová mész egyetemre? – kérdezte mosolyogva.

– Még nem igazán döntöttem el. Meg nem is biztos, hogy felvesznek – válaszoltam bizonytalanul.

– Megértem, hogy félsz, de okos lánynak tűnsz, tuti van esélyed. Ha meg mégsem sikerülne, jöhetsz hozzánk melózni – kacsintott rám, mire én felhúztam a szemöldökömet. – Mi az? Munkatársak lennénk.

– Szeretnéd – forgattam a szemeimet. Haver, könnyebben jutnék be az ágyadba, mint a megyei főiskolára...

– Poén lenne – nevetett, és mire felfogta, hogy engem rohadtul nem villanyozott fel a gondolat, hogy nap, mint nap elviseljem őt, témát váltott. Egy olyan témát, ami még a jövőbeli kilátásaimnál is szarabb. – És amúgy, van barátod? – a szerelmi életem...