Fuckboy-szindróma

9. fejezet - Függőség

̶  Te ki a picsa vagy? – förmedt rám Jessie remegő hangon.

Kissé rémültnek és zaklatottnak tűnt. Valószínűleg Daviddel veszekedhettek, a fiú meg rázárta az ajtót, ezért volt annyira feldúlt. Nem állt szándékomban, hogy összetörjem a szívét, úgyhogy inkább úgy döntöttem hazudok neki.

̶   David egyik barátja – válaszoltam higgadtan, pedig ennyire dühösnek és megalázottnak még soha életemben nem éreztem magam.

̶    Miattad nem képes felvenni a telefonját tegnap óta? – lökött odébb a bejárattól, ezzel elég helyet felszabadítva magának, hogy be tudjon jutni a házba.

A válaszomat meg sem várta, rögtön David nevét kiáltotta, miközben fel-le rohangált odabent. Kedvem lett volna felpofozni azért, amiért ilyen bunkón viselkedett velem, de valójában megértettem az aggodalmát.

̶   Jessie, miért nem érted meg, hogy... – futott le az emeletről egy szál törülközőben a fiú, miközben éppen elzavarni készülte a barátnőjét. Szerencsétlenségére mindketten csípőre tett kézzel, kíváncsi tekintettel álltunk egymás mellett, magyarázatra várva. – Ti mit csináltok? – ráncolta össze a homlokát, értetlenül bámulva minket.

̶    A barátod beengedett, ha már te nem tudtál! – mutatott rám Jessie idegesen. – Mi bajod van? Nem beszéltünk tegnap óta, hiába hívtalak!

David csak dadogott össze-vissza, rohadtul nem tudta milyen kifogást találjon ki. Baszki, ha már megcsaltad a nődet legalább egy tisztességes hazugsággal állj elő neki! Szegény lány látszólag már a könnyeivel küszködött, és annak ellenére, hogy ebben a történetben az áldozat szerepét én játszottam, hogy Jessie lelkivilágát megmentsem, megvédtem ezt a szerencsétlent.

̶    Miattam nem vette fel... – szóltam halkan. – A barátom szakított velem, és szerettem volna valakit, akivel beszélhetek róla. Írtam Davidnek, és ő felajánlotta, hogy segít. Nagyon sajnálom, ha ezzel kellemetlenséget okoztam nektek – magyarázkodtam helyette. David elkerekedett szemekkel, bólogatva hallgatta a sztorimat, barátnője arcára pedig a megkönnyebbült mosoly ült ki.

̶    Igen, így van. Én is nagyon sajnálom – ölelte át Jessie-t, majd megpuszilta a homlokát.

̶    Így már mindent értek. Ne haragudj, amiért ennyire neked estem az előbb – sóhajtott fel megkönnyebbülve.

̶    Semmi baj, megértem és már amúgy is indulni készültem – erőltettem magamra egy mosolyt, miközben azon agyaltam, hogy a fenébe kerülök haza.

̶    Elmegyek lezuhanyozni, addig David hazavisz – közölte kedvesen Jessie, mire látszólag az említett személy nagyon megdöbbent. Mégis mit gondolt, majd stoppolok?

Jessie felszaladt a fürdőszobába, és mivel nem szándékoztam egy levegőt szívni Daviddel, felmentem én is összeszedni a cuccaim, ő meg azt mondta felöltözik addig. Minél több ideig maradtam a szobában, annál több emlék jutott eszembe a tegnap estéről, de még mindig nem tudtam összerakni mi történt pontosan. Kihasznált, csak arra kellettem neki... Annyira rosszul esett, hogy hazudott nekem, nekünk. Ráadásul úgy, hogy a barátnőjén látszott mennyire imádja őt. Biztos akkor is vele telefonált, amikor a kávézóban csak úgy hirtelen eltűnt. Akkor Denver is tudott róla? Istenem, ez egyre rosszabb... Írtam egy üzenetet Elinek, hadd menjek át hozzá. Nem akartam egyedül lenni a gondolataimmal mikor hazaérek, szükségem volt rá. Nem mellesleg tudnia kellett róla, hátha Denver is ilyen céllal közeledett felé.

Óvatosan lépkedtem lefelé a lépcsőn, miközben próbáltam kerülni a szemkontaktust Daviddel.

̶    Mehetünk? – szorongatta a kocsikulcsot a kezében.