Fuckboy-szindróma

13. fejezet - Ki az a Mike Reed?

Lexi

Két hét telt el azóta a kellemetlen incidens óta Daviddel. Nem akarok hazudni, az elmúlt időszak borzasztó volt. Minden egyes nap élőhalottként mentem suliba, arra várva, hogy vége legyen és mehessek haza. Alvás, alvás, alvás – ebben ki is merült minden szükségletem. Akárhányszor a tükörbe néztem, majdnem elhánytam magam. Undorító érzés abba belegondolni, hogy egy ennyire gerinctelen, gusztustalan ember keze – és egyéb részei – az én testemhez értek. Akármit húztam fel, semmi sem állt jól, nem tetszettem magamnak. Sosem kerültem még ilyen helyzetbe, igyekeztem mindenhonnan eltűntetni őt. Az elmémből, a telefonomból, a testemről. Kitöröltem minden vele készült képet, a számát, az üzeneteit. Minden este annyi időt töltöttem a zuhanyzóban, amíg már vérvörösre pirultam a forró víztől. Próbáltam lemosni minden szennyet, amivel megfertőzött engem. Majd álomra hajtottam a fejem. Reggel felkeltem, elkészülődtem, iskolába mentem. Hazaértem, ettem, aludtam, zuhanyoztam, ismét aludtam, s reggel újra felkeltem.

Ennek a rituálénak azonban ma végeszakadt. Minden nappal kicsivel közelebb kerültem a gyógyuláshoz, amelynek beteljesedése végre megtörtént. Már nem érzem azt a szégyent és undort, amikor felveszek egy ruhát. Nincs az a nyomasztó érzés, hátha találkozom vele. Már nem félek, mert tudom, hogy ebben az egészben csak és kizárólag ő a hibás. Felesleges magamat sanyargatnom egy olyan dologért, amin már hiába szeretnék, sosem fogok tudni változtatni. Rossz időben, rossz helyen, rossz emberrel gabalyodtam össze. De ez nem az én hibám, ezt meg kellett értenem. Két hétbe telt, de megértettem. Újra szabad vagyok!

***

Éppen a Caffeellaban gyanútlanul, mit sem sejtve szürcsölgettem a kávémat Elivel, amikor a szerencsétlen szerelmi életem megkoronázása hivatalosan is megtörtént, ahogy egyszerre villant fel a telefonunk kijelzőjén egy ismerős név. Mike Reed egy új képet tett közzé. Hirtelen mindketten egymásra pillantottunk, és a hatalmas jókedvünk hamar elillant. Egy szót sem beszéltem vele a szakítás óta, fogalmam sem volt, hogy mi lehet vele, egyáltalán él-e még. Nem mintha haragban váltunk volna el, de azt sem mondanám, hogy barátok maradtunk.

‒ Nahát, nem is hallottam felőle, mióta...

‒ Mióta szakítottunk – fejeztem be a mondatát.

‒ Megnézzük? – kérdezte félve, én pedig a vállamat megvonva válaszoltam.

Talán azt hitte, rosszul érintene, ha látnám őt, de ez nyilvánvalóan nem igaz. Két hónapja már, hogy külön utakon járunk, szinte el is felejtettem, ki az a Mike. Elise megnyitotta a posztot, mire mindketten kikerekedett szemekkel, megdöbbenten tapasztaltuk, hogy a fotón az exem egy lánnyal mosolyog. Abbie Green... még sosem láttam őt.

‒ Biztos nem a barátnője! – próbált javítani a helyzeten, de amint elolvastam a lány kommentjét, rögtön világossá vált a szitu.

‒ Azt írja 'szeretlek', három szívecskés szemű emojival. Manapság ki ír ilyet egy közös kép alá, baráti jelleggel? – húztam fel a jobb szemöldököm.

Igazából, akár én is lehetnék. Hosszú, szőke haj, kék szemek. Egy kicsit még a mosolyunk is hasonlított, ijesztő. Mike-nak határozottan volt zsánere. Emlékszem, nekem mindig azt mondta, ha barna lennék, szóba sem állt volna velem. Én meg igyekeztem hozzá és az ő igényeihez igazodni, folyton szőkítettem a hajamon, hogy még véletlenül se legyen ez a pasim számára szakító ok. Most így belegondolva, szörnyen meg akartam felelni neki, pedig meg sem érdemelte. Lehetséges, hogy itt az idő bebarnulni?

‒ Engem nem zavar. Továbblépett, ez így működik – kortyoltam bele a kávémba.

‒ Komolyan? Mármint, nem akarnád megtudni, ki ez a lány? – erősködött.