Fuckboy-szindróma

7. fejezet - Egy régi ismerős

Miután a bácsival elköszöntünk egymástól, a házunk felé vettem az irányt. Azonban még elég sok időm maradt hazaérni – amúgy sem szoktam ilyen korán végezni a suliban – ezért úgy döntöttem sétálgatok még egy kicsit a városban.

Ahogy haladtam a szűk utcákon át, Fred szavai visszhangzottak a fejemben újra és újra. Eldöntöttem, hogy mostantól majd mindig megállok beszélgetni vele. Valójában egész jó tanácsokkal látott el, és ha azzal tudom csak viszonozni, hogy meghallgatom, amit mond – ami nem mellesleg igazán hasznosnak és kellemesnek bizonyult –, akkor ezt fogom tenni.

Egyszer csak a telefonom csörgése zökkentett ki a nyugodt elmélkedésemből. Előhalásztam a kabátom zsebéből, majd észrevettem, hogy Lexi hív. Még egy órája sincs, hogy találkoztunk, nem tudtam elképzelni mit akarhat.

̶  Szia! Mondd, mi a helyzet? – érdeklődtem. A vonal másik oldaláról pedig egy ismerős hang szólt vissza, ám véletlenül sem a barátnőm. Denver volt az, aki arról tájékoztatott, hogy Lexi a kocsiban felejtette a telefonját, és mivel a kontaktok közül csak engem találtak megfelelőnek arra a célra, hogy menjek el a kávézóhoz érte, ezért engem hívtak fel. Valamiért ragaszkodtak hozzá, hogy mindenképp odamenjek, hiába érveltem azzal, hogy ők is eltudnák vinni neki kocsival. Így hát sietősen kezdtem el szedni a lábaimat.

Szerencsére már amúgy is a Caffeella közelében jártam, úgyhogy körülbelül öt perc alatt meg is érkeztem a helyszínre. Meglepetésemre mindhárman nagy nevetgélések közepette üldögéltek pontosan annál az asztalnál, ahol először találkoztunk. Óvatosan odaléptem hozzájuk, és zavartan rájuk néztem.

̶ Szóval megvan a telefonod? – szegeztem elsőként Lexire a tekintetem. – Mi folyik itt?

̶ Miután kiszálltál a kocsiból, úgy döntöttünk, hogy még a nap hátralevő részét kihasználjuk – magyarázta – David mondta, hogy még nyitva van a kávézó, szóval idejöttünk.

̶ És gondoltuk meglepünk magunkkal téged is – kacsintott rám Denver, majd a kezével rámutatott a mellette lévő üres helyre. Nem volt ellenvetésem, hogy itt legyünk, hisz még csak dél körül járt az idő, szóval csak egyszerűen lehuppantam mellé. – Mindjárt érkezik a jegesteád is – közölte mosolyogva.

̶ Köszönöm, de ma nem maradok túl sokáig.

̶ Hogyhogy nem? – kérdezte David, miközben kitöltötte magának az utolsó csepp üdítőjét.

̶ Egyrészt még a mai nap folyamán haza szeretnék érni, másrészt tanulnom kell. Ja, és nem utolsó sorban szembesítenem kell a szüleimet azzal a ténnyel, hogy lógtam ma – hadartam el nekik, a barátnőm pedig egyetértően bólogatott.

̶ Igen, ma én is korán megyek – helyeselt.

A fiúk vállat vontak, amiből arra következtettem, hogy nem bánják a dolgot.

̶ Tessék, egy tea és egy kávé. Egészségetekre! – tette le elénk az italokat a felszolgáló fiú.

̶ Köszönjük – mondtuk neki Lexivel egyszerre, amikor észrevettem, ki is az illető.

̶ Ryan? – fogtam meg a karját, mire ő felém fordult és elmosolyodott.

̶ Elise? Hű, de rég láttalak – ölelt meg üdvözlésképp, míg a többiek értetlenül figyeltek minket.

̶ Mióta dolgozol itt? – kíváncsiskodtam.

̶ Pár hónapja. Muszáj az egyetem mellett dolgoznom, hogy fizetni tudjuk a tandíjat – válaszolta egyszerűen.

̶ Ti ismeritek őt? – néztem rá érdeklődve Davidre és Denverre.

̶ Néha összefutunk, amikor egy műszakban dolgozunk, vagy amikor leváltjuk egymást – felelte unottan Denver. – Ti honnan ismeritek egymást?