Fuckboy-szindróma

16. fejezet - Gyerekkori jó barát

Az este még elújságoltam a barátnőmnek a hírt, hogy szombaton randira megyek Denverrel. Rettenetesen izgultam, pedig még csak hétfő volt. Öt nap állt tehát a rendelkezésemre, hogy felkészüljek az eseményre. Lelkileg, fizikailag, szellemileg – mindenhogy. Óriási megpróbáltatás elé néztem, mert még sosem hívtak el randizni. Vagyis, hívni hívtak, éppenséggel én utasítottam vissza őket. Egyikük sem tetszett. De Denver... Denver más, mint a többi. Könnyen meglehet, ő az egyetlen férfi az univerzumban, akinek igent mondanék egy ilyen meghívásra. Úgy éreztem, számomra ő a tökéletes ember. Ilyet viszont még tényleg senkiről sem mondtam, de még csak nem is gondoltam! Tűkön ülve vártam már, hogy teljen az idő, és szombat legyen végre. De akkor nem ihatok túl sokat, nehogy másnapos legyek! – konstatáltam a Jäger gyűjteményem előtt állva. Milyen gáz lenne már, ha fejfájással meg táskás szemekkel ülnék le vele szembe. Semmi esetre sem lehetek rosszul – ezt meg kellett ígérnem magamnak. Két-három pohár bor a limitem, ezt nem léphettem túl, vagy keverhettem valamivel, mert abból mindig csúnya dolgok születtek. Majd kizárólag vizet iszok, nem fogom túltolni – sajnos hajlamos voltam rá. Meg a hányásra is – nem túl vonzó, magamtól is rájöttem.

Ő nem tűnt olyannak, mint aki tolerálná, hogy egy mini alkoholistával járjon. Na jó, vicceltem. Nyilvánvalóan nem voltam az, de szerettem megadni a módját a buliknak. Néha el kellett szakadnom a stressztől, a dolgozatoktól és úgy mindentől. Aztán feltöltődött pár hónapra a szórakozottsági- és szociális szintem. Ez alatt az idő alatt pedig az az Elise került előtérbe, akit mindenki ismer. Szorgalmas, csendes, tipikus jókislány. Őszintén, egy-egy estére kiszakadhattam ebből a szerepből. De most nem szeretnék kockáztatni. Elég szarul viseltem a másnapot, képtelen lennék randira alkalmas állapotba kerülni.

Azt meg sem kérdeztem izgalmamban, hová megyünk. Hogyan öltözzek fel? Mit csináljak a hajammal? Ha hegyet mászni visz, nem vehetek fel miniszoknyát tűsarkúval! – Igazából ilyet amúgy sem vennék fel soha, de értjük a problémát. Ki kell derítenem, mi lesz a program, különben nem fogok tudni megfelelően rákészülni! Napszakot sem említett, délelőtt vagy este találkozunk? Vagy mi van, ha ebédelni megyünk? Lehet, hogy csak hirtelen felindulásból dobta be ezt a dolgot, és igazából nem is tervezett semmit. Az ilyenektől falra tudtam volna mászni. Utáltam, ha valaki rendszertelen, és meggondolatlan, az ilyenekkel nem lehetett előre tervezni. Legszívesebben minden embernek receptre írnám, hogy tartsanak maguknál határidőnaplót. Rengeteg energiát megspórol nekünk, ha kéznél van egy ilyen kis notesz.

Míg én szokásomhoz híven, mindent túlgondoltam és a fejemben különböző teóriákat alkottam meg saját magam sanyargatására, mérget vettem volna rá, hogy Denver egy cseppet sem aggódott. A legnagyobb békességben és nyugalomban fordult át az ágyban a másik oldalára, miközben az igazak álmát aludta. Körülbelül fél órája írt egy jó éjt üzenetet, és küldött mellé egy szívecskés gif-et is, amit eddig soha. Ebből következtettem arra, hogy már biztosan alszik.

Miután végeztem az esti rutinommal, magam is befeküdtem az ágyamba. Sokáig forgolódtam, és járattam az agyam a ma történteken, illetve azon, hogy mi vár még rám a héten. Legutóbb egy biológia projekt kapcsán lelkesedtem ennyire. Elképzeltem, hogy Denver milyen ruhát vesz fel, hogy fog állni a haja, miket mond majd nekem. Legbelül tudtam, hogy igazából meg sem kell szólalnia, én odáig leszek érte.

***

Másnap a suliban Lexi örömére – és az én szerencsétlenségemre – megjelent az osztályunkban Tony. Azzal az önelégült fejével kikergetett a világból. Reménykedtem benne, hogy rövidre zárja a mondandóját, és nem húzza sokáig a drága időnket. Nem, mintha siettünk volna akárhová, de ha ez a töketlen Tony az öt méteres körzetemen belül merészkedett, inkább belefulladtam volna a saját nyálamba.