Fuckboy-szindróma

17. fejezet - Királyok és királynők I.

Péntek este hatot ütött az óra, amikor a végére értem készülődésem utolsó simításainak. Mindent pontosan úgy vettem fel, ahogy azt a napokban megbeszéltük a barátnőmmel; az overált az ezüst ékszerekkel, és a lapos talpú Converse-mmel. Elég magasra nőttem így is, nem hiányoztak azok a plusz centik. A hajamat kiengedve hagytam, és anyu segítségével begöndörítettem. A sminkemet nem vittem túlzásba, feltettem egy kis szempillaspirált meg szájfényt, és készen is voltam. Egyébként nem gyakran sminkeltem, sőt, szinte sosem – Lexivel ellentétben, aki pedig állandóan, alkalomtól függetlenül. Ezzel persze az égvilágon semmi gond nincs, mindenkit más érdekel. Engem például ez éppen kevésbé.

Percre pontosan fél hatkor csengetett be hozzánk Ryan. Őszintén féltem, hogy el fog késni, de szerencsére időben érkezett. Én nyitottam neki ajtót, és be kell valljam, a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Mérföldekkel jobban nézett ki, mint a kávézóban szokott. A haja hátra fésülve, tökéletesen beállítva, fehér ingben, fekete nyakkendővel és öltönyben állt a küszöbön. Jobb kezében egy szál sárga rózsát szorongatott, a balban pedig egy vöröset.

‒ Szia Ryan! – köszöntem, amint végig mértem őt.

‒ Szia! Ezt neked hoztam – nyújtotta felém a jobb kezében lévő virágot, amelyet ugyan örömmel elfogadtam, titkon reméltem, hogy a vörös lesz az enyém.

‒ De édes ez a fiú! – kiáltott fel anyu, majd két puszit nyomott Ryan arcára – Olyan rég láttalak, jól megnőttél! Gyere és ülj le nyugodtan, kérsz valamit inni?

Az asztalhoz tessékelte őt, amíg én kerestem egy vázát. A sárga színt mindig is utáltam, valamiért kellemetlen érzéseket váltott ki belőlem, illetve a rózsáért sem rajongtam különösebben, de utóbbival még sikerült megbarátkoznom valahogy. A világoskéket kicsi korom óta szerettem, számomra a játékosságot jelentette, a gyermeki lét örökösségét. Viszont a levendula lilát imádtam a legjobban; visszafogottságot, nőiességet és eleganciát sugárzott. Sokszor festettem lila képeket, amikor idegeskedtem valami miatt, mert megnyugtatott. Talán én reagáltam túl, de kissé felháborítónak tartottam, hogy sárga virágot kaptam Ryan-től. Attól a sráctól, akit azóta ismerek, mióta az eszemet tudom, és biztosan állíthatom, hogy soha, még egy gyenge pillanatomban sem említettem neki azt, hogy szeretem a sárgát. Hát, legalább kiderült, mennyire figyelt rám...

Igazán nyugtalanított ez a helyzet, mert alapból is izgultam, hogy a bálon minden rendben menjen, meg a másnapi randim miatt is. Tehát dupla terhet cipeltem, amit az én idegrendszerem nehezen viselt el, pláne ezzel a sárga rózsás mizériával. Igyekeztem elrejteni a haragomat, és vigyorogni amennyit csak tudtam, hogy senkinek ne tűnjön fel ez a számomra roppant kellemetlen helyzet.

‒ Mesélj, Ryan, hogy vagytok? – kíváncsiskodott anyu, mi pedig apuval csendben hallgattuk őket.

Egyébként apu sosem kedvelte Ryan-t, szerinte mindig csak egy hülye gyerek marad, aki úgysem viszi majd semmire, akárcsak az apja. Éveken át rendkívül jól ment az üzlete, tömérdek mennyiségű pénzt szerzett, amivel előszeretettel vágott fel mindenkinek, köztük az én szüleimnek is. Végül csődbe ment a cége. Utána próbálkozott még valahogy újrakezdeni a karrierjét a pénzügyi szektorban, sajnos sikertelenül. A felesége, Melissa tartja el mindhármukat, Joe munkanélküli. Valószínűleg ezért is kényszerült Ryan arra, hogy a kávézóban dolgozzon, és így befejezhesse az egyetemet. Mellesleg Joe és apu régen nagyon jó barátok voltak, de egyszer valamin annyira összekaptak, hogy azóta nem is beszéltek egymással. Aztán pár hónap múlva el is költöztek mellőlünk, így még a szomszédi viszonyuk is megszűnt, pedig tényleg rengeteg időt töltöttünk velük. Együtt jártunk nyaralni, hétvégente sütögettünk, kirándultunk, moziba jártunk. Sajnáltam, amikor véget ért ez az időszak, de megértettem. Az emberek az életünkben jönnek-mennek, cserélődnek, nem minden állandó. Ezért kell nagyon megbecsülni azokat a pillanatokat, amikor még ott vannak velünk.