Fuckboy-szindróma

8. fejezet - Miért?

Lexi

Végre elérkezett a várva várt szombat, amit Daviddel megbeszéltünk. Hat óra körül járt az idő, már lassan végeztem a készülődéssel. Nem tudtam hová visz majd, mert nem árulta el, de bíztam benne, ezért nem is kérdezősködtem. Nagyon izgultam, annak ellenére, hogy alapvetően nem igazán szoktam. Főleg nem fiú miatt. Épp a hajamat igazgattam a tükörben, mikor felvillant a telefonom, és David neve jelent meg a kijelzőjén. Azt írta mindjárt ideér, menjek ki.

A szüleimnek nem mondtam el, hogy kivel leszek és hol, úgyhogy őket úgy tájékoztattam, hogy egy barátnőmmel moziba megyek. Nem akartam, hogy aggódjanak értem, vagy kíváncsiskodjanak addig, amíg nem is volt köztünk semmi komoly. Mondhatni, még csak az ismerkedés fázisánál tartottunk. Persze nem minden ember rögtön egy csókkal, meg egy üveg vodkával kezd el ismerkedni, de a mi történetünk pont így indult, és igazából egy cseppet sem bántam meg.

Egyébként a szüleimet tekintve szerencsésnek mondhatom magam, mert az esetek többségében elengednek bárhová, bármikor és bárkivel, de ebben a szituban jobbnak tartottam inkább nem szólni nekik róla.

Magamra fújtam még egy kevés parfümöt, még utoljára meggyőződtem róla, hogy a sminkem tökéletes, aztán idegesen, az ujjaimat tördelve elindultam lefelé az emeletről.

̶    Kicsit feszültnek tűnsz, baj van? – kérdezte anya aggódva.

̶    Nem, nincs semmi baj, csak késésben vagyok – válaszoltam sietősen.

Felvettem a kabátom és a cipőm, búcsút vettem tőlük, majd kisiettem az ajtón. Ahogy becsuktam magam mögött, David autója már be is gurult a házunk elé. Gyorsan beugrottam mellé, ő pedig hatalmas vigyorral az arcán beletaposott a gázba.

̶     Hű, nagyon csinos vagy – mért végig a szemével.

̶     Köszönöm, igyekeztem – mosolyodtam el. – Most már elmondod, hová megyünk?

̶     Talán igen – vonta meg a vállát, mire én felhúztam a szemöldököm konkrét választ remélve. – Portfort-ba – bökte ki végül.

̶     Portfort? Még sosem jártam ott – ráztam meg a fejem.

̶     Nincs messze innen. Ott élek. Legtöbbször – mondta. Azt hittem az apjával meg a nővérével lakik. Nem említette, hogy van saját lakása.

̶     Hogy érted, hogy legtöbbször?

̶     Amikor nincs kedvem apámhoz, meg az új nőjéhez, akkor pár napra átköltözöm a másik házba. Még anya vette nekem, mikor tizennyolc lettem. Szóval most odamegyünk – magyarázta. Szóval nem is lakás, hanem egy egész ház...

Amúgy tényleg elég hamar megérkeztünk a városba, tíz percbe sem telt. Lefordultunk egy utcába, aminek a környéke kifejezetten tetszett. Egészen a legvégéig kocsikáztunk el. Már rettentően furdalt a kíváncsiság, hogy vajon milyen programot talált ki. Hirtelen megállt, és bejárt egy ház udvarába, amit egy gyönyörű kert vett körül. Kiszálltunk mindketten, majd egyből a bejárat felé vette az irányt.

̶      Gyere – intett a kezével – körbe vezetlek odabent.

Az ajtón belépve még a lélegzetem is elállt. Azt sem tudtam, merre nézzek. A fekete bútorok nagyon illettek a hófehér falhoz. Minden helyiség csupa modern dologgal lett felszerve, ami szintén egy vagyonba kerülhetett. Amíg én a nappaliban ücsörögtem és nézelődtem, David a konyhában ügyködött valamit. Ahogy ott bámészkodtam, észrevettem egy fotót az egyik szekrény tetején. Közelebb mentem és leemeltem a helyéről, hogy jobban szemügyre vehessem. David és egy lány mosolygott rajta egy hatalmas sziklás hegy tetején. A lányt nem ismertem, szerintem még soha nem is láttam.