Fuckboy-szindróma

14. fejezet - Valami közeleg

Elérkezett a tanév azon szakasza, amely általában a legnagyobb zsongást és izgatottságot kelti a suliban. A Lakeside Gimnázium Tavaszi bálja alig egy hét múlva lesz, kis híján meg is feledkeztem róla. Hallottam, hogy az osztályban már többen szervezkednek, ki kivel jön, milyen ruhát vesznek fel, és a legfontosabb, ki lesz az idei bálkirály és bálkirálynő. Minden évben rengetegen jelentkeznek, így már március elején megkezdődik a szavazatok leadása. Idén azonban úgy döntöttek a szervezők, hogy nem tartanak előzetes jelentkezést, és kizárólag a bálon lehet majd leadni a voksokat arra a két személyre, akiket egy közös tánc erejéig szeretnének együtt látni a szavazók. Tehát akárki nyerhet, még az is, aki amúgy sosem jelöltetné magát, hogy megszerezze ezt a titulust.

Két évvel ezelőtt, az első Tavaszi bálomon önbizalomtól túlfűtve – illetve Elise noszogatása végett, jelentkeztem rá. Gondoltam, legrosszabb esetben nem nyerem meg. Végül úgy alakult, hogy én lettem a bálkirálynő. Emlékszem a végzős lányok féltékeny tekintetére, amiért egy első bálozó vette el a tiarájukat. Mérhetetlenül büszke voltam magamra, habár hozzá kell tennem, én sem számítottam a győzelemre. A bálkirály koronáját egy akkor rendkívül helyesnek számító, harmadikos srác, Logan Emerson kapta. Nekem sosem tetszett különösebben, komolyan elgondolkodtatott, mit esznek rajta a lányok. Még egy sablonos focicsapat kapitány rangján sem volt. Egy egyszerű, de annál önteltebb, bárkit megkaphatok felfogású tuskóra jobban hasonlított. Eltáncoltuk, amit kellett, és közben legalább 200 kép készült rólunk. Mondhatnám, hogy alig vártam, hogy vége legyen, de hazudnék. Imádtam, hogy a középpontban vagyok, mindenki minket néz, tapsolnak, a fények csak ránk szegeződnek. Ezt a feledhetetlen estét egy csókkal zártam valamikor hajnali kettő körül a tornaterem ajtajánál. Akkor csókolóztam életemben először, és ahhoz képest, nem is sikerült olyan rosszul.

Tony Hayessel történt, aki eggyel felettem járt, és halálosan belezúgtam az első napon, amint megláttam. Sötét haj, barna szemek, szép mosoly – mi kell ennél több egy 15 éves lánynak? Aztán a bál után alig beszéltünk. Fogott magának egy csajt, nekem meg nem állt szándékomban belerondítani a kapcsolatába. Ugyanakkor feltétlenül szükséges megemlítenem, titkon mégis reménykedtem benne, hogy egyszer esetleg lehet belőlünk valami. Persze ez csupán plátói szerelem volt, könnyen felejthető. Néha látom a folyosón, köszönünk egymásnak, és megyünk tovább, mintha mi sem történt volna. Nincs bennem harag amiatt, mert nem keresett a csók után, igazából megértem. A többi haverjával ellentétben, őt sosem tartottam egy idiótának, értelmes és rendes srácnak tűnt. Pontosan ezért eléggé kilógott közülük – a füvezős, balhés társaságból. Az egyetlen hibája, hogy nem vett észre időben.

Azóta csak inni és táncolni jártam oda, nem szerepelt a terveim között, hogy újra induljak a versenyen. Az okos emberek azt szokták mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni. Talán első évesként túl hamar eljutottam arra a bizonyos csúcsra, ahol aztán egy ideje megragadtam, és semmi valamirevalót nem vittem véghez gimnazista pályafutásom alatt. Jövőre végzünk, és egy lélek sem fog emlékezni rá, ki is volt az a Lexi Wood. Na, nem mintha ez engem annyira izgatna, valójában teljesen hidegen hagy az egész. Iskolába tanulni és barátokat szerezni járunk, mintsem azért, hogy beírassuk magunkat, mint kiemelkedő alakok, a gimnázium történelmébe.

***

‒ Hé, hát neked meg mi történt a hajaddal? – lepődött meg Elise a hétfő reggeli órákban.

Titokban tartottam, hogy befestettem, mert személyesen akartam látni a reakcióját. Legalább tíz percen keresztül tapogatta barna fürtjeimet, mire elindultunk. Útközben rácsodálkozott még egy párszor, és szüntelenül dicsérgette, ami megerősített abban, hogy jó döntést hoztam. Ő akkor is kimondta őszintén, amit gondol, ha senki nem kérte rá, ezért általában nyugodt szívvel hittem a szavainak, és vakon bíztam benne.