Sooyoung mindössze tizenhat éves, de az élete romokban; az anyja száznyolcvan fokos fordulatot vett; a szülei elváltak; a bátyja Amerikába menekült; ő pedig a kollégium falai közé bújt, de nem sok vigaszra talált.
Napjai szorongással és depresszióv...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Hűvös szellő csípte meg Sooyoung hidegtől pirospozsgás arcát, ahogy a magasba röppent hintája mélyrepülésben megindult lefelé. A lágyan hulló havat figyelte, irigyelte a könnyedségük - a hinta mozgása, még ha csak egy pár pillanatra is, de képes volt elhitetni vele, hogy ő is pont annyira gondtalan, mint az apró fehér pelyhek.
Ekkor észrevette szerelmének közeledő lépteit, aki már csak a jelenlétével képes volt huzamosabb ideig súlytalanná tenni őt. A játszótér lámpáinak fénye és a havas táj olyan mesebeli jelenetet varázsolt a lány elé, aminek Kim Jongin volt a főszereplője. Nagy kár, hogy Jongin meséjében már nem az ő kezében volt a szereposztás. Legalábbis Sooyoung így gondolta.
Jongin buzgó léptekkel haladt, egy sötétkék plédet szorongatva, azonban nem a másik hintához igyekezett ennyire, helyette Sooyoung előtt állt meg. Szabályosan összehajtogatta a takarót, s figyelmesen a lány harisnyába bújtatott combjaira helyezte. Szeretetteljes, mosolygó arccal nézett le rá, tekintete törődést sugárzott, ahogy nagy tenyerével végigsimított elbűvölő arcán.
Az üres hinta gazdára talált, amikor Jongin lesöpörte a rajta pihenő havat, hogy átvehesse a helyét. Kezeikkel mindketten a láncba kapaszkodtak, lassan ringatóztak, Jongin az eget nézte, miközben Sooyoung minduntalan őt csodálta.
- Gondolkoztál már azon, hogy miért élünk? - kérdezte félve, annyira halkan, hogy Jongin épphogy meghallotta. - Mármint ez a sok szenvedés, harc, áldozat, mind azért, hogy aztán csak úgy meghaljunk, egy pillanat alatt. De ha a végén úgyis eljön az elkerülhetetlen, akkor mi értelme az egésznek?
A férfi hallgatott, ő maga sem volt benne biztos, hogy mit is válaszolhatna erre. Át kellett gondolnia, hiszen a megfelelő gondolatokkal szerette volna megajándékozni a mellette ülőt.
- A boldogság. Az, hogy boldog légy. Hogy megtanuld semmi sincs ingyen az életben, mindenért meg kell harcolni, aztán a harc végén büszkén és örömmel a szívedben megpihenni. Hogy megtaláld önmagad és a másik feled. Hogy szerelembe ess, aztán pedig padlóra és felállj. Hogy minél jobban játszd a játékot, minél élvezetesebb könyvet írj. A boldogság pedig közelebb van, mint hinnéd.
- A boldogságom sokszor csak egy karnyújtásnyira van, egy ajtó választ el tőle, mégse érem el, mégse tudok bemenni - suttogta megtörten, szemeit Jonginhoz hasonlóan az égre emelte. - A karom túl rövid, a kulcs pedig mintha nem is létezne: ha nyújtózkodom és el is érem a boldogságot, az mindig kicsúszik az ujjaim között.
- Akkor várj. Egészen addig, míg elég erős nem lesz a szorításod ahhoz, hogy a boldogság soha többé ne tudjon megszökni tőled - válaszolt könnyedén, mintha a világ legegyszerűbb dolgát tanácsolta volna. - Hidd el, a végén a boldogság önként fogja a karjaidba vetni magát.
Jongin kiszállt a hintából, aprót biccentett és biztatóan összeszorította a szemeit. Szó nélkül indult meg visszafelé, miközben Sooyoung vágyakozva figyelte széles hátát.
- Jongin - szólt utána hirtelen. Mindenképp marasztalni akarta. - Mi a szerelem?
- Mik ezek a nagyon mély kérdések? - nevetett fel a férfi, még szebbé festve az eddigi tájképet.
- Csak válaszolj - motyogta lehajtott fejjel, miközben körmeivel babrált.
- A szerelem fájdalom, mint egy gyertya az esőben - idézte gondolkodás nélkül, hiszen saját maga is ezzel tudta a legjobban beazonosítani a szerelmet. Legalábbis a saját érzéseit tekintve.
- Ezt Tablotól loptad, a Flowerből - vádolta meg a lány összeszűkített szemekkel, szinte azonnal.
- Igen, de attól még igaz - vont vállat csintalan mosollyal.
- Örökké nem eshet, Jongin - világosította fel Sooyoung.
A pozitív és negatív szerepek felcserélődtek a két fél között, immár Sooyoung próbálta bizakodóbb magatartásra bírni a másikat. Attól, hogy az ő szerelmére igaz volt az állítás, még azt szerette volna, hogyha a férfi derülátóbb, és megtalálja azt a szerelmet, ahol napsütés és szivárvány van, éjjel pedig a Hold és a csillagok.
- Valahol mindig esik - közölte hidegen Jongin.
- Akkor kell valaki, aki tartja feléd az esernyőt - erősködött.
Jongin hitetlenkedve felhorkantott, majd egy széles görbületbe szaladtak ajkai.
- Akkor inkább valaki, akivel együtt álltok az esernyő alatt. Úgy mind a ketten áztok kicsit, mégis melegen tartjátok egymást.
Jongin lezártnak tekintette a beszélgetést, intett egyet, majd alakja eltűnt a hópelyhek rengetegében.
A férfi távozása után a valóság gúnyosan vihorászva telepedett vissza Sooyoung gyenge vállaira.
Álmomban, majd együtt tartjuk az esernyőt.
Gondolta, s a hintának köszönhetően ismét súlytalan volt.
