Képzelt élet

7.bejegyzés

Úgy éreztem, az agyam cafatokra szakadt. A valóság és a mesebeli világ, melyett védekezés kép ébren álmodtam, mélyen beleivódott a körülöttem lévő világba. Az ébrenlét illúzióvá alakult.

A tükörben, képzelt énem megvetően nézett rám. A felesleges háborúk szelleme átsuhant az üvegen és megállt elöttem.

- Gyere velem! - kezét felém nyújtotta és kíváncsian figyelte a reakciómat.- Megmutatom a világot, mely a fejedben is létezik.

Megint egy valós álom. De úgy emlékszem, hogy felébredtem! Hosszan lehunytam szemeimet, majd hirtelen kinyitottam. Még mindig itt állt Phoenix. Próbáltam őt elképzelni egy unikornis jellmezben, de nem történt semmi.

- Öm...teljesen megvagyok ebben a dimenzióban. - kezem remegett az idegességtől.

- Ez esetben...- a szellem elmosolyodott, megragadta a vállam és átdobott a tükrön.

Bevertem a fejem, ahogy földet értem a homokba. A forró talaj égette az arcom. Hova lett a szobám? Hirtelen felugrottam és egy puha valaminek ütköztem, vagyis valakinek... A nő megragadtta a csuklómat és maga után vonszolt. Próbáltam megállni, de nem értem el vele semmi pozítivat, ellenben a kezemen végig szaladt a fájdalom simogató érzése.

- Engedj el! Hallod?- semmi reakció- A túlzott magabiztosság megsüketít vagy miért nem válaszolsz? Engedj el!- kiabáltam a soha meg nem írt regényem főszereplőjére.

- Szükségem van rád egy varázslathoz, siess! - nyugodt hangjában idegesség morzsái gurultak.- Eddig volt időm szórakozni veled, hogy magadtól kitaláld, hogy mi vagy. Úgy döntöttem, egy kicsit felgyorsítom a folyamatot.

Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire utálom az élethű álmokat. Megpróbáltam felkelni, de persze, hogy eredménytelenűl, szóval kénytelen voltam rohanni Phoenix után.

Ui.: Mi rosszabb a halálnál? A halszárny, mert a halak azokkal támadnak szerencsétlen áldozatukra és karcolják össze a telefonjaik kijelzőjét.