Képzelt élet

11.bejegyzés

Sűrű sötétség fújta a szellem éjszaka haját. Fehér, karcos bőrén árnyék folyt, ahogy felém nyújtotta a kezét. A meglepetségem szülte ijedtség remegett a testemben. Valóban halott lennék, vagy csak záptojássá szublimált az agyam?

- Az élet csak illúzió, még szerencse, hogy a halál valós dolog, mert különben semmi értelme nem lenne a létezésnek, kedves Arma.

Windows-t játszott az elmém, akarom írni két frissítés után lefagyott, majd újraindult.

- Valóban meghaltál, -folytatta Phoenix- persze csak, ha azt a nyomorúságos emberi létedet nézzük. Hamarosan megérted. Közeledik valami borzalmas;- hangja reménytelenné vált- a dimenziómon eluralkodott a káosz. Szükségem van rád Arma, de még nem nyerted vissza a hatalmadat.

Hangja és ő maga árnyként olvadt a semmiségbe. A nyakamhoz kaptam, hogy meggyőzödjek a pulzusomról. Kétségbe esetten tapogatoztam az életjeleim után, de mindhiába. Abbahagytam az ösztönős levegővételt és meglepődve tapasztaltam, hogy semmi szükségem nem volt rá. Valóban meghaltam. Mivé lettem?

Lenéztem a földre, a pohár még mindig törötten aludt a padlón. Összeszedtem a darabjait és kidobtam őket, ahogy az életemet...

Körülbelül öt napomba telt, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy ezt le tudjam írni. Teljesen összeomlottam. Saját magamat gyászoltam, könnyeim kimarták az arcomat, ordítani akaratam, de nem jött ki hang a félholt torkomon. A szüleim és a húgom azt hitték, hogy a balesetem miatt lettem magamba zárkozó.

Próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de egyszerűen gyenge voltam hozzá. A zene vigyázó dallamai jelentették számomra az egyedüli vigaszt, hisz egyedül hozzá fordulhattam.

Gondolkoztam azon, hogy abba hagyom az írást, mert szörnyű visszaemlékezni azokra a dolgokra. Lehet jobb lenne így cselekedni, de félek, hogy már csak ez és a zene azok a dolgok, melyek meghagyják számomra az élet illúzióját.

Ui.: A humorom halott, akár én.