Egyre hosszabbak az éjszakák nélküled,
s fáradtabbnak tűnnek a mozdulataim.
Magányban eltöltött ébredező órák,
szertefoszlott képzetem pillanatai.
Táguló artériáim egyre nyúlnak,
mint a galaxisok sűrű anyagai,
vérköreim testemből kilépve kifolynak,
és medrében keres tétován valakit.
Itt várok vén szobám falai közt zárva,
fejemben keringesz, mint az egykori láz,
emlékedtől jajdulva megremeg lábam,
s lettél ősz kertjébe felejtett néma gyász.
Nem maradt reményem, mély börtönökben ül,
hol nem ér el egykor simogató kezed,
már lassan feledésbe merül a sorsom,
lágyan arcomról a ködfátyolt letépve.
Tátongó, kietlen űr lett a valóság,
sóhajok hídján csörtetett néma ajkam.
Távolodva tőled könnyebbnek tűn' minden,
otthonra leltem benned, hitvesem: Éjszaka.
YOU ARE READING
A CSÖND IMÁJA
PoetryRészlet harmadik kötetemből: A csend egy különös másik világ. Hely, ahol meghúzódhatunk, menedékre lelhetünk. Verseim épp ilyenek. Zaklatottak, néha megnyugvással teltek vagy épp beletörődésbe torkollóak. Egy másik kis univerzum melyből a csend fogs...
