A CSÖND IMÁJA

Kórház-csönd (nagymamám kórházi ágyánál)

Ott fekszik magatehetetlenül,
sokat görnyedt fájó hátán,
sterilizált körötte a bús csönd,
beoltották szuszogását.

Mint a gyertya, úgy fogy el a teste,
szinte reá sem ismerek,
üres tekintete semmibe néz,
akár egy riadt kisgyerek.

A kórházfalak érzik fájdalmát,
az ódon csempe felzokog,
asztalán gyűszűnyi ebédje közt
morfium-gyógyszeres dobozok.

Szemem villantásával üdvözlöm,
talán sejti, hogy én vagyok.
Szürke hályoggal teli szemében
csillagként egy könnycsepp csorog.

Meggyötört arca megremegett,
rajta az alkony csontosult,
ráncait, hogy zokogásba átvigye,
álmaiban csak csöndben aludt.

Nem is olyan régen még műtötték,
karjában az infúzió,
érszűkített lábait levették,
elém már többet nem topog

apró lábaival kapujához,
s nem fürkészi két szemével
az őt kíváncsian körülvevő
falusi, szomszéd világot.

Csak fekszik ott, nyugodtan a csöndben,
kórház-magányt nem jár soha,
szaladna ő minden percben,
visszavárja szeretett otthona.

Útra kel ő minden percben,
álmában otthon kuporog,
korhadt diófája csak neki integet
jó ismerősként egy napon.

De tarkón lőtték az álmait!
Defibrillált az érzelme,
nem érzi sebében örök kínjait,
testét egy felhő felemelte.

Kórház-csöndben útra kel utolsó
álmára, takarja már szemfödél,
kondul a megyehídi harangszó,
elszólította őt a messzeség.

Már az őrangyalok őrzik álmát,
s a végtelen kéktengeren evez.
Szívét befogadta az égi királyság,
hol tárt karokkal vár engemet.