A CSÖND IMÁJA

Csillagösvény

Az űrben nincsen annyi csillag,
ami a szerelmemmel felér,
tőlem fényévekre távol vagy
már, te gyorsfogatú Göncöl-szekér

idő. Medve-képként szaladt
utánunk, hajszolva az Oriont
ködbe zárt Tejútrendszer alatt,
hol milliónyi csillag fényeket bont.

Mikor teste izzott a Napnak,
csókod rám támadt forrón, vadul,
de egyszer csak, fekete lyukként
bennem összeomlott óhatatlanul.

A tenyeredbe adtam neked
bolygóroncsoknak egész hadát,
téged pátoszra emeltelek,
zengetve verseim himnuszán.

Univerzumunk minden titka
üstökösként száguldott,
az összes apró, kis molekuláival,
amit magunk után emlékként hagyott.

Vártuk az öröklét semmiséget,
mint megtévedt jó vándort,
Planétánkon magunkhoz hűek lehetnénk,
s tán egymásban oltalomra találunk.

Voltam szelíd tónak vad hullám
Én, a mezítlábas csavargó,
kerestelek Isten homlokán,
vagy valami hozzá hasonlót.

Szemeidben az ártatlanság
smaragd fényben ült,
amikor testem a testeddel
fenn a csillagokban egyesült.

Akkor így szerettelek régen,
hallgatásunkban nem volt öröm.
Fölöttünk zúg az idő gépje,
s mi volt, talán össze is töröm.