A CSÖND IMÁJA

Üzenet F.M.-nak

Óhatatlanul is még hiányzol,
hiába tellett el kettő év
azóta, hogy utoljára tőled
elbúcsúztam. Áltat a remény.
Két év. Talán nem is oly sok idő,
de tisztán emlékszem fejemben,
hány álmatlanul töltött éjszakát
virrasztottunk egymásnak kettesben,
megosztva lényünk benső félelmét
a gép előtt. Minden titkod tudtam.
Nem voltunk ellenségei a sorsnak.
Hittem múltam, s jövőd talán közösek
majd leltek hallgatásra bennem:
a csöndes kínok - és kínos csöndek.

Bármit is adtál, enyém volt a világ
összes boldogsága, mit csak ember hagyott
maga után. Sok kis terv kötött hozzád,
mert mertem álmodni egy nagyot.
Képzelve, fejedet vállamra hajtva talán
megleljük a békességet egymás oldalán.
Ez a jövő már nem lesz sohasem,
így emléked magamban őrzöm csöndesen.
Egykoron veled virágba borultak a fák,
s miattunk gyúltak fényes csillagok,
s elébed szórnék minden orchideát,
ami csak nyílik nekünk egy őszi napon.

Hányszor túrtam bele a hajadba.
Barna tincseid ujjaim között
ragadtak egykor, mint amikor a
fák ágai mezítelenre vetkeznek,
gesztenyeszín, édes áradatban,
miközben rajta napfény költözött.
Hányszor csókoltam szilva szemedbe
a szivárványnak legszebb színeit,
akkor ártatlanul pillantottál rám,
mint koldusok levetett rongyai,
puritán egyszerűséggel, s valami
könnyed mozdulattal fejtjük meg
kis világunknak minden titkait.

Félelmeim vannak veled kapcsolatban.
Aggályok, amik belül nyomasztanak,
s nem hagynak nyugodni. Tán holnapra
megoldódnak maguktól a gondok,
a minket körbevevő apró kis pontok
mátrix-egyenletként futnak a múltba,
s nem lenne ez már senkinek se furcsa,
de messze van dobva boldogságunk kulcsa.
Be kell, hogy valljam, figyellek téged
az utcasarkon egészen távolról.
Mégis földbe gyökeredzik a lábam,
s állok magam előtt teljesen mereven
ebben a rideg, koedukált világban,
ahol csak ármány és árulás van.

Hiányzol néha. Mért is tagadnám?
Tudom, csak hazudnék önmagamnak,
s a becsapás malma végül felőrölné
egykori emlékeim sziklaszilárd
képének minden freskó-vázlatát,
s végül csak üres vászon maradna.
Úgy érzem, nélküled sivár vagyok,
dűnék nélküli délibáb-látomás,
ajkaim miattad lettek szótlanok,
s tört rám az egyhangú monoton változás.
Távolságunk idegenné tesz bennünk,
de lehessek bárhol a nagyvilágban
szerelmedtől távol, megáldva
vagy gyalázva s leköpve mindenütt.

Nagy reményeket fűztem hozzád,
de csak elért minket az ádáz ősz,
s amink maradt, feledésbe merülve
bennünk önfeledten kergetőz.
Emlékeink fényképét nem őrzi senki rég,
csak az a sok felelőtlen féltékenység
tett bennünket szüntelen beteggé.
Bezárkóztunk külön magunk a csöndbe,
és tán a sors akarta azt úgy, hogy
egyszer elválunk egymástól örökre?
De ami közöttünk maradna, vagy tán lenne
csak, azt nevezném én mégis valóban
egy egekig emelő szerelemnek.

A képzelet egy szebb világot ad
ott, ahol az egekig nőnek a fák,
lebontunk előttünk minden ködfalat,
így megyünk ketten csendesen tovább.
És mikor utoljára láttalak,
hozzám simultál, és az ajkad
újra forrón csókolta a számat.
Azóta lelkemben felsírok néha,
mert tudom, életemben most
igazán először szerelmes vagyok.
...Először és talán Utoljára.