We Couldn't Know

6. Mia

Csalódás. Egy olyan, nem elégedett érzés, amely az elvárások vagy remények meg nem valósulását követi. Stilizálva, a világon az egyik legszarabb érzés. Legalább is nekem benne van a TOP 3-ban. Akkor a legrosszabb, ha egy olyan ember váltja ki mind ezt, akiben hittem. Hittem abban, hogy talán te más vagy. Hogy talán te kreatívabb vagy , hogy más célod van, hogy mást akarsz, hogy legalább fele annyira szeretsz, mint én Téged. Nem így volt. Tévedtem, bárkivel előfordulhat. Naiv voltam, aminek meg is lett a következménye. Nem, mintha épp lettem volna addig a percig, de talán ha sose találkoztunk volna, boldogabbak lennénk. Rájöttem, hogy szánalmas voltam azokban az időkben. Elesetten várni, hogy valami történjen. Mégis jobb, mint a későbbiekben. Extrovertálttá váltam. Féltem, mégis megerősödtem. A fájdalmaim, a megerősödésem, mind neked köszönhető. Viszont felteszem én a kérdést. Ez a vége? A mi történetünk itt a vége? Mi lesz velünk ezután? Elfelejtjük egymást. Feladjuk, mint a Nap és a Hold. Soha sem találkozhattak. A csillagokon keresztül üzennek, ami ki tudja mikor jut el a másikhoz. Talán az lesz az a pillanat, amikor kénytelenek leszünk kimondani: Már késő. Elkéstem.

Megsemmisülve ülök a hatalmas asztalnál miközben körülöttem mindenki gratulál a friss házasoknak. Nekem és a férjemnek. A férjemnek, William Di-Laurentisnek. Ő már nem csak egy férj jelölt. Ő a férjem. Az üzlet az üzlet. Legyen bármennyire mocskos. Nem számít a család. Nem számít hány ember életét kell tönkre tenni. Az apám hozzáadott. Aláíratták velem a papírt. Egy olyan emberrel fogok együtt élni, akit nem ismerek. Aki kibaszott helyes. Aki megdugott. Aki úgy kezelt, mint egy kurvát, és én készségesen segédkeztem ebben. Nem hagyhatom, hogy tönkre tegyen. Meg kell ismernie. Meg fogja tudni, hogy milyen egy engedetlen kis feleség vagyok. Tönkre akarom tenni. Érezze azt, amit. Tudja meg, hogy kurvára nem vagyok pénzzel felvásárolható - még ha ez is történt. Lendülettel tolom ki magam alól a széket, ami egy hangos csikorgó hang kíséretében esik hanyatt. A teremben síri csend uralkodik és meglepett pillantások keresztezik mozdulataimat. Will derekamra simítja kezét.

- Mia? Minden rendben? - minden erőmet összeszedve vezetem rá tekintetem, mellyel ölni lehetne. Nem is akárhogy.

- Kint megvárlak. - meglepetten pislog rám, majd moderálja magát. Sejti, sőt tudja, hogy mire megy ki a játék. - Drágám! - nyájas hangomtól megrándul szemöldöke, majd elmosolyodva hajol fülemhez, miközben másik kezével államra fog.

- Tudom mit akarsz, de nem fogsz kihozni a sodromból. - már épp elhúzódnék, mikor még visszaránt, mely persze a teremben lévők egy romantikus csínytevésnek tűnhet - Ezért még otthon számolunk. - hangja vészjóslóan cseng, melyet még az állam összeszorításával is nyomatékosít. Óvatosan egy puszit nyom arcomra, majd elenged. - Sietek, Drágám! - mosolya veszélyes. Olyan, amitől félnem kell. 

Sose féltem tőled. Vagyis, de. Viszont nem fizikailag. Pedig elcsattant néhány pofon. Viszont tudtam, hogy komolyabb sérülést, úgyse okoznál. Így is volt. A legtöbb ember számára már ez is visszataszító, hiszen egy nőt nem illik megütni. Sose ütöttél ok nélkül. Én pedig tudtam, hogy mivel hozhatlak ki a sodrodból, még jobban. Direkt hergeltelek. Feszegettem a határaid. Reménykedtem, hogy elhagysz, titkon még is azért imádkoztam, hogy mennyire vagy elviselni ezt az oldalam. Teszteltelek. Minden ember követ el hibákat. Ki nagyobbat, ki kisebbet. Én nagyokat vétettem ellened, akárcsak te. Kölcsönös volt a másik alázása és tönkre tétele. Menekültünk egymás elől. Mégis egymásban találtuk a vigaszt. Mintha egy kört futnánk. Mindketten az ellenkező irányba futottunk, de szembe találkoztunk. Tönkre tettük egymást. Gyerekesen romboltuk le a másik homokvárát, majd mit sem sejtve, settenkedtünk át az ellenséges mezőre, hogy felépíthessük a másik várát újból. Addig ment ez míg végül meg nem untad a homokozóvödröt és a lapátot. Én nem untam meg. Te viszont igen. Mikor már nem bírtad a nem létező váramat letaposni, gödröt ástál, mindig egyre nagyobbat, hátha beleesek egyszer. Igazad lett. Beleestem és eltűntem. 

- Majd meglátod! - Will fel alá járkál előttem a hálószobájában, miközben tombol - Nem fogsz kicseszni velem. Rohadtul nem ismersz. Nem tudod mire vagyok képes, bassza meg! - az ajtóba vágott ököllel mire kissé rémülten kúsztam feljebb az ágyvégéből, a háttámlához közelítve, menedéket keresve. Szeme sarkából rám pillantott, majd egy vészjósló tekintet közepette kezdtél felém közeledni. - Azt hiszed megvéd az, ha távolabb mész tőlem. Kurvára nem! Ha nem tudod máshogy felfogni akkor megmutatom. - erősnek mutattam magam, annak ellenére, hogy szívem zakatolt. Félek tőle, mégis lázba hoz az ideges Will.

Őrült vagyok? Igen.

Ne normális, amiért megkívántam? Minden bizonnyal.

Karomra fogva ránt fel térdelő helyzetbe, majd derekamra fogva présel magához és ajkaimra tapad. Tépi, marja párnácskáim, olyannyira, hogy a vérem is kiserken még is viszonozom követelőző csókját. Fel se fogom az idő múlását, miközben a haját tépem. Meg is kapom, hogy most ő fogja a hajam tépni, de én csak kuncogok, miközben egy újabb tincsét tekerem ujjam köré. 

Nem tudom, mikor és hogyan, de már csak bugyiban fekszek alatta miközben sóhajtozva tűröm a kényeztetéseit. Durva. Kifejezetten az. Mégis figyelmesebb, mint a múltkor. Igaz fel vagyok izgulva és a múltkori után valószínűleg könnyebben tűrném, amint tágítás nélkül vágódna belém, mégis letépve rólam az alsóneműm mártja el bennem egyszerre két ujját, melytől már egy kéjesebb nyögés csúszik ki ajkaimon. Beletépek sötét tincseibe, melyre felmordul és meg sem várja, hogy megszokjam két ujját, csatlakoztatja a harmadikat. Nem fáj, csak kényes a dolog, kellemetlen. Hamar kihúzza belőlem ujjait, majd szemeimbe nézve nyalja le őket, melytől fülig vörösödök. Fel is nevet kislányos zavaromon és megkapom, hogy a rendezvényen még olyan nagy szám volt. Makkját bejáratomhoz illeszti, de nem merül el, csak ingerel.

- Remélem szedsz tablettát, mert nem igen szeretnék gumit használni. - válaszomat meg sem várva, tövig merül el bennem, melytől hátam ívbe hajlik és egy elhaló nyögést hallatok. 

- Szedek - akadozva jutnak ki a betűk a számon, mire elmosolyodik.

Ismételten nem várja meg, hogy ellazuljak és a kezdeti feszítő érzés elmúljon, ugyanis, rögtön kihúzódik belőlem annyira, hogy egy erőteljes mozdulattal újra felnyársaljon. Pár erőteljes lökés után már vágytól átfűtve karmolom lapockáját és vállát. Tarkójára fogva húzom le magamhoz, hogy egy durva csókban részesítsem, majd ajkaiba suttogom a bűnös kérést, hogy gyorsabban. Nyakamat célozza meg miközben durván dug. Folyamatos foltokat hagy rajtam, melytől csak fokozza a vágyam. Gondolataim elkalandoznak. Mindig azt hittem, hogy ha lesz férjem, minden este romantikusan szeretkezünk együtt, majd együtt lefürdünk és undorítóan szerelmes szavakat suttogunk egymás fülébe elalvás előtt. Erre fel, tessék. Van egy férjem, aki nem szeret. Én sem szeretem. Az üzlet miatt lettem a felesége, ha úgy nézzük felvásárolt. Testi vágy köt minket össze.  Mégis élvezem a mocskos szavakat, melyeket ajkaim közé súg. Élvezem a durva csípőmozgását, amivel minden egyes alkalommal eltalálja gyönyörközpontomat. A bűnös éjszaka, ami nem most fog véget érni.

Van egy könyv, amelyet megvettek, mert szép volt a borító, megfogó a cím és ígéretes a tartalom. Viszont a könyv nem azt nyújtotta, amit elvártak volna. Hiszen az író nem írt le mindent a tartalomban. Annyira sok meglepetés éri az olvasót, hogy inkább félre teszi, mondván, holnap folytatja. Végül soha többé nem veszi elő, mert megunja és nem győzi kivárni a végét. Én vagyok az a könyv.