We Couldn't Know

9. Mia

- Komolyan megdugott?! - Ashley hangja a hangos zene ellenére is kiválóan hallatszik - valószínűleg, ha egy zárt, csendes szobában történne ez, mostanra már hallás károsodás miatt járhatnék a klinikára.

- Ne kiabálj! - beleszívok a cigimbe, majd hátra dőlve a bőrhuzatos fotelben, hangot adva fújom ki a füstöt - Nem ez a legrosszabb. Te is láttad, hogy néz ki; egy isten. Bárki lefeküdne vele. Másnap reggel leléptem, egy szó nélkül, de a következő jótékonysági estünkön, amit apám rendezett ott volt. - jelentőség teljesen pillantok rá, mire értetlenül megrázza fejét - Mint a férjem. - Ashley álla a földet súrolja.

- Tessék? Összeházasodtatok?! Eddig nem csak férjjelöltjeid voltak?

- Dehogynem. Apám egy szerződéssel várt. Aláíratták velem és már két hónapja együtt élünk. - sóhajtok.

- Mia Walton, akkor ezért voltál, olyan kibaszott csendes! Azt hittem valami gáz volt otthon... - elgondolkodik, majd vigyorogni kezd - Azt hiszem rosszul mondtam. Kijavítom magam. Mia Di-Larentis! - fejbe csapom magam, mire hangos kacagásba kezd - Egész jól hangzik, nem gondolod?  

- Idióta. - motyogásom közepette lenézek a galériáról. 

A táncoló tömeg szinte összhangban mozog, mégis könnyen meg lehet különböztetni az embereket. Például, ott van Micheal. A biosz prof. fia, aki megbukott a vizsgán. Az apja volt a vizsgáztató. Ma este mégis itt van és ünnepel. Ashleyvel minden egyes vizsgát túl éltünk és egy szép "bizonyítvánnyal" büszkélkedhetünk otthon a szülőknek, mint az alsós korunkban általánosban. Apropó szüleim. Havonta egyszer felhívnak, de akkor is csak a kapcsolatunkról beszélnek. Nem igazán érdekli őket a valós lelkiállapotom. A kapcsolatom Willel, nos... nem is tudom, hogyan kéne jellemeznem. Sokat  változott, az biztos és a jó irányba. A tegnap este megmozgatott bennem valamit. Valamit, amit nem lett volna szabad. Elkapott a hév és túlságosan is bensőséges lett. 

- Na jó, Kislány! Most te vagy a soros. - értetlenkedve nézek Ashleyre - Hozz piát, Csajszi! - szemei huncutul csillannak meg, de ez nem az alkohol vagy kábítószer hatása. Valamit tervez. Valamit, amihez le kell itatnia, hogy belemenjek. 

Lemondóan megrázom a fejem, de eleget téve kérésének megindulok lefele a pulthoz.

Féltem. Korábban úgy éreztem a félelmem  miattad alakult ki. Azt hittem, hogy tőled féltem. Volt köze hozzád. Magamtól féltem. Az érzéseimtől, melyeket te váltottál ki belőlem. Egy rózsaszín buborékban éltünk. Az ezután következő hetek csodásak voltak. Szinte, olyan volt mint egy túl jó romantikus könyv. Az epilógusnak nevezett utolsó fejezetet meghagyták nekünk. Ránk bízták. A kezünkbe adták a sorsunk, ami csak rajtunk, az érzéseinken múlott. Amint leírtuk az epilógust, kipukkant a rózsaszín buborék. Én pukkasztottam ki a tollal, amivel írnunk kellett volna. Utólag rájöttem. Nem te voltál a rossz, hanem az árnyékom. Az árnyékom, aki nem hagyott engem. Aki arra buzdított, hogy vessek véget neki. Ott voltak az érzelmeim. Mégsem rájuk hallgattam. Pedig semmi kétségem nem volt afelől, hogy szeretlek. Mert igen, elérted, hogy beléd szeressek. Hiába volt minden tiltakozásom, minden civakodás, - a vége ugyanaz lett. Sose tudtam meg, hogy kölcsönös-e az érzés, talán csak az esküvőnk napján, de akkor már mindegy volt, nem igaz? ...Hiszen akarok egy percet, hogy megcsókolhassalak. Akarok egy órát, hogy láthassalak. Akarok egy életet, hogy szerethesselek... 

Ennyi volt. Ashley elérte a célját. Mezítláb táncolok az asztalon, miközben a pezsgőt öntöm a körülöttem lévő, engem imádó férfiakra. Nem gondolkozok tisztán, mégis egy dolog lebeg a szemem előtt. Az összes férfit el kell löknöm magamtól, aki közeledni próbál. Haza akarok menni Willhez, hogy szeretkezzünk, beszélgessünk, nevetgéljünk a szakács tudásomon, együtt fürödjünk, miközben élvezzük a meghitt néma csendet, hogy újra kifesthessem rózsacsokrát a testén.