We Couldn't Know

3. Mia

Félelem. Egy lehangoló érzés, amit egy általunk észlelt fenyegetés kelt bennünk. Egy alapvető mechanizmus, válasz egy bizonyos ingerre, mint például a fájdalom vagy veszély. Egyes pszichológusok, úgy vélik, hogy a félelem alap- vagy öröklött érzelmek közé tartozik. Ez a hivatalos fogalma. Az én szemszögemből nézve, az az érzés belőled fakadt. A félelmem az elvesztésed iránt, a hiányod iránt. Féltem, hogy elveszítelek és elhagysz, miközben elvesztettem a kulcsot, amit adtál és elhagytalak. Ironikus, nem de? Persze, hogy az. Elemezgettem. Gondolkodtam. Rájöttem, hogy az irántad, belőled áramló félelem, valójában egy hamis lidérc volt. Egy valóságosnak tűnő álomképet kergettem, mintha ezzel oldtam volna a magamban felgyülemlett bűntudatot. Magamtól féltem. A gondolataimtól, a meggondolatlan cselekedeteimtől, az irántad érzett érzéseimtől. Annyira hatalmas volt a félelmem, hogy eluralkodott rajtam. Rád fogtam. Mint egy óvódás, amikor beleköt egy csoporttársába, aki megvédi magát, de még is ő sír. Az óvónőnek elmondja, hogy rákiabált a másik. Viszont nem mondja el, hogy miért kiabált rá. Nem azért sír, mert megijedt a nagy hangtól. A felelősségtől sír. Nem tudja mit jelent, viszont tudja milyen érzés. Ez az agyunkba van kódolva. Pontosan ilyen voltam. Az agyamban úgy állítottam be mindent, hogy te hagytál el. Nekem menekülnöm kellett. Pedig saját magam elöl menekültem. Nem tudtam ki vagyok, mire vagyok képes. Viszont te ráébresztettél. Megijedtem. Nem ismertem azt az embert. És később rá kellett jönnöm, hogy hiába állítottalak be rossznak. Valójában nem tudtam, hogy az vagy-e, vagy sem. Nem ismertelek. Nem tudtalak kiismerni. Ez is megőrjített.

Fejfájás és hányinger. Az egyetlen dolgok, amit utálok a másnaposságokban. A szemhéjaim szorosan összezárva. Sötét van és hatalmas csend. Nem tudom hány óra, de ilyenkor már nyüzsögnek az emberek a házunkban. Bejárónők, anya, apa, az öcsém és a húgom. Viszont semmi. Túl nagy a csend. Erőt véve magamon nyitom ki szemeim. Látásom tisztulni látszik, viszont a hely nem a szobám. A sötét ellenére elég jól kivehetők a falak színe és ez nem fehér. A paplan sem. Semmi sem fehér. A szobám, pedig kimondottan fehér színekben pompázik. Halk szuszogás hallatszik mellőlem, mire fejem azonnal odakapom és az idegen félmeztelen felső testével találom szembe magam. Szemeim tányér méretűre nőnek és késként hatol szívembe egy ismeretlen szúró érzés, majd egy kép játszódik le fejemben.

" - Nincs kedvem az elő játékhoz, ha nem bánod. - felettem tornyosulva ejti ki gyönyörű ajkai között a szavakat, majd, hogy szavai értelmet nyeljenek, rögtön belém hatol.

Hatalmasat nyögök és szemeim összeszorítom a fájdalomtól. Még szerencse, hogy kellően fel voltam izgulva. A feszítő érzés hatására, részegség elhagyja elmém. Nem mostanában voltam fiúval együtt. Körmeim erőteljesen tépik fel lapockájánál és vállánál, mire egy morgás szerű hangot hallat és mozgásba lendül. Meg se várja, hogy megszokjam méretét, keményen és gyorsan dug, mint egy kurvát. Hiába van ez baljós gondolat az elmémben, pár perc elteltével fejem hátravetve nem szégyellve élvezem, ahogy különböző pózokban próbálja megtalálni érzékeny pontomat. Védtelen nyakamra hajolva szívja meg több tetszőleges helyen bőröm. Ajkaimat ugyanolyan vadsággal tépi, melyeket nem mindig birok viszonozni, így csak hagyom magam, mint egy baba. Hangosabbat nyögök és már a levegőt is szakadozva veszem, amikor eltalálja a pontot, amitől az első kéjhullám végig söpör testemen. Fölényes vigyorát látva inkább lehunyom szemeim és csak élvezek. Mozgása lassul, én pedig elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal. Amint elmentünk, rögtön kihúzódik, majd pár percet várva csókolgatni kezd.

- Még messze nincs vége az éjszakának. - suttogja, majd újra belém hatol. "

Semmi romantika vagy érzelem nem volt az aktusban. Üres volt. Csak dugtunk egy jó párszor és vége volt. Szép volt jó volt, de vége van. Elfelejtjük és soha többet nem kell vele találkoznom. Örülök, hogy én keltem fel hamarabb. Szó nélkül keltem ki az ágyból, majd öltöztem fel. Magassarkúm a kezembe vettem, majd nesztelenül sétáltam ki a szobából és a már ismerős folyosón végig sietve szaladtam le egyenes a portáshoz, aki ideadta a kabátom és azt felvéve indultam kifele, majd egy taxit hívtam és elhagytam a tett helyszínt.

Otthon is csendben próbáltam közlekedni, hiszen anyu és az apámnak nevezett izé elvileg nincsenek itthon, a tesóimnak nevezett izék viszont igen. Settenkedve indultam meg a hatalmas házban a lépcső irányába, majd azon felfelé.

- Nocsak, nocsak. Mrs. Walton haza tolja a képét? - húgom számon kérő hangja csöpög a gúnytól és a testvéri szeretettől.

- Miss. Miss Walton. - gyilkos tekintettel fordulok hátra és meglátom a lépcső korlátján támaszkodva. Pimasz arckifejezéstől felmegy bennem a pumpa. Nem érdemes vele veszekedni. Tudatlan fiatal. Nemtörődöm stílusban indulok tovább.

- Ó, szóval úgy teszel, mintha már nem lenne kiválasztva a férjed? - kiált rám, mire cipőm és táskám ledobva indulok meg felé. Arcába nyomom kezem.

- Látod ezt? - értetlenül néz rám - Azt kérdeztem, hogy látod ezt? - erélyesebb hangomra összerezzen - Látsz rajta gyűrűt? - hevesen fejrázásba kezd, mire kezeim leengedem magam mellé - Akkor jó, mert én se. Egy nap elfogom vágni a pórázodat. Most adtad az ollót a kezembe. Remélem megértetted. - megfordulok, majd könnyeimmel küszködve sietek fel az emeletre, hogy jól bebasszam az ajtót.

Az ártatlan bántalmazott tárgynak döntöm hátam és hagyom, hogy erőtlenül összecsukoljon testem, majd a gravitáció hatására lezuhanjak a földre. Kezeimet hajamba vezetem, majd tincseim folyamatos hátra simításaival próbálom tisztítani látásom és összeszedni magam. Annyira nehéz. A pórázok. A képzeletbeli kurva pórázok, melyek nem engednek és percenként emlékeztetnek, hogy hivatalosan ki vagyok, kinek kell mutatnom magam, hogyan kell beszélnem, viselkednem, mit kell tanulnom és stb. Folyamatosan szorít, ha hibázok jobban megránt. Megfognak fojtani a kibaszott szabályok, melyek az egész életemet befolyásolják. Ezért van az írás. A kikapcsolódás. Nem gondolok semmire. Ezt akarom érezni. A semmit. Talán, olyan lehet a csillagoknak az égen. Ha meghalok én biztosan az leszek. Egy csillag, a nagy semmiben, a többi csillaggal együtt.

Egy kiadós fürdés után, a pizsamámba bújva vetődök az ágyra, hogy könyvem segítségével érezhessem pár percre csillagnak magam.

Kezdetben csak rajongtam a csillagok iránt, viszont később rájöttem, hogy ez több annál. Egyszerűen kötődtem hozzájuk és bármennyire hangzik hihetetlenül, a közöst kerestem köztük és köztem. Találtam is. Egyedül voltak. Messze volt tőlük a másik, de tudták, hogy ott van. Én is egyedül voltam, messze tőlük, de tudtam, hogy ott vannak. Emlékszem, az nap szörnyen aludtam. Az előző este jeleneti játszódtak le bennem. Akkor, az nap, olyan voltam, mint egy üstökös, aki meggondolatlanul száguld a Föld felé, pedig az megöli. Fájdalmasan és lassan, szinte már kínzásnak minősül, ahogyan levetkőzteti a rétegeit, majd elhajítja az utolsó darabot, mint egy szemetet. Ilyen voltam. A vesztem felé száguldottam és hagytam, hogy egyesével bontsa le falaim, majd miután kivetkőztem magamból, eldobott. Ez voltam én valójában, egy üstökös, hiába akartam az elérhetetlennek tűnő csillag lenni. Csak ez maradt. Az nap este sírva aludtam el, ahogyan a többin is és az ezután következett estéken is. Mindennapossá vált. Egy ideig.