Rosefire

20 - You can hear it in the silence

Ashley szemszöge

A hét végére az éjszakák száz százalékosan kikészítettek. Már meg sem próbáltam aludni, egyszerűen csak vártam a sötétben. Codynak egyértelműen hiányzott, hogy rajta aludjak, ezért minden éjszaka szorosan magához húzott. Csukott szemmel vártam a bőgést. Közben pedig gondolkodtam.

Magamban többször is visszagondoltam az elmúlt egy évemre, főleg, hogy ez volt Codyval az első közös évünk. Tavaly szilveszterkor vitt fel a tetőre. Az első randinkon annyira feszengtem, hogy begörcsölt a lábam az autóban. Mindig Cody vezetett, mindenhova ő vezetett. Kivéve egyszer. Szerettem a kocsiban lenni, ott mindig minden olyan nyugis volt, és jókat tudtunk beszélgetni.

Óvatosan levettem magamról a kezét, és kiosontam a konyhába. Furcsa volt a létrát használni, mert általában a lépcsőn szoktam fel-le járkálni, a túloldalon. Csináltam magamnak egy koffeinmentes kávét. A konyhai órára néztem, két perccel múlt éjfél. Visszamentem a kanapéra, és magamra terítettem Cody kabátját. Ahogy megpróbáltam áthúzni a vállamon, az egyik gomb beleakadt a nyakláncomba, amit még nyáron kaptam Codytól a szülinapomra. Egyszerű palládium lánc volt, egy kerek rubint medál volt rajta, de gyönyörű fényezéssel. Azóta le sem vettem. Felszenvedtem magamra a kabátot, aztán megigazítottam a láncot.

- Ashley, mit csinálsz? - érintette meg a vállam.

- Semmit - ráztam meg a fejem.

- Azt látom, gyere, feküdjünk vissza.

Otthagytam a bögrét, és a kabátot is a nappaliban. Visszamásztunk a létrán. Cody befeküdt az ágyba, megütögette maga mellett a helyet. Én pedig bemásztam. Több sebből is vérzett a dolog. Ez nem a megszokott ágyam volt. Nem tudtam aludni, és nem is akartam, mert nem akartam rémálmokat.

- Fel a fejjel, ez már csak jobb lesz - suttogta a nyakamba.

Reggel, amikor felébredtem, Cody még aludt. Én addig lementem a konyhába. Bedobtam két pirítóst a pirítóba, de az a vacak nem sütötte meg rendesen, ezért betettem még egy körre, akkor viszont elégett. Erről eszembe jutott az igazi esküvőnk reggele, amikor Cody odaégette a tojásrántottát, annyira izgult, hogy mi lesz velünk. De akkor már nem volt visszaút, úton volt Tyler. Nem mintha nagyon vissza akartam volna fordulni. Hagytam a fenébe a toastot, és inkább elmentem öltözködni. Kivettem Cody egyik pólóját, amit már úgy sem használt, mert a várandósságom alatt kisajátítottam.

Huszonkilencedikén este vettem egy hatalmas levegőt, kifújtam és behunytam a szemem. Elhatároztam, hogy bármi történjék, aznap aludni fogok. Nem volt túl nagy elvárás, sőt tulajdonképpen ennek kellett volna lennie az első lépésnek, még is számomra hatalmas előrelépést jelentett.

Álmomban megint ott voltunk a lánybúcsúm estélyén. Cody és én éppen a járdán csókolóztunk, amikor megállt a furgon. Most nem vittek el minket. Ami mégis felébresztett az Tyler volt. Megetettem, aztán visszafektettem aludni. Cody fel sem ébredt, legszívesebben üvölteni kezdtem volna, de aztán rájöttem, hogy kettőnk közül ő az, akin nagyobb volt a teher. Visszafeküdtem mellé, és átöleltem.

Kinyitotta a szemét, és furcsán nézett rám. Aztán elmosolyodott.

- Te vagy a legjobb barátom, Ash.

Visszamosolyogtam, aztán befészkeltem magam az ölelésébe. Gyors volt a szívverése, de szépen lassan lelassult. Behunytam a szemem, és már nem számított semmi. Eszembe jutott az első portugáliai esténk, amikor azt hittem elvesztettem. A kis nevetőráncai, és amit aznap este gondoltam, hogy mennyire szeretem. Ahogy belegondoltam, rájöttem, hogy ő is szeret engem. Nem mintha ezzel eddig nem lettem volna tisztában, de most tudatosult bennem.