Rosefire

17 - Robbanás

Ashley szemszöge

Októbertől már otthonról dolgoztam. A gyakornokomat, Lexie-t átvette tőlem Deck, aki eddig megúszott mindenkit. Idő közben anyámékhoz is eljutottunk, bár egész nyáron elutasítottuk a meghívásaikat, valamilyen gyenge indokkal, de szeptemberben már kénytelenek voltunk elmenni.

Szombat este aggódva néztem gyerekkorom színterét a kocsiból, és idegesen gondolkodtam, hogy anyám mit fog szólni, hogy nagymama lesz. Nem mintha nem ezt akarta volna, sőt, tulajdonképpen ő rágta már mióta a fülem emiatt, de azért mégis izgultam. Hattie Canighan kiszámíthatatlan nőszemély. Apám miatt nem aggódtam, ő egyszerű ember volt, mindig annak örült, ami volt.

- Nem lesz gáz, anyád a plafonon fog repdesni örömében - szorította meg Cody a kezem.

- Aha, persze - forgattam a szemem. - Elkéstünk - biccentettem a ház felé, ugyanis megpillantottam anyám, aki kifele igyekezett.

- Majd megfogom a lábát, nehogy elrepüljön - nyitotta ki résnyire Cody az ajtót.

- Nem vagy vicces - mondtam, de nem tudtam visszatartani a nevetést, és egy kicsi mosoly jelent meg a szám sarkán.

- Ashley, kicsim, miért nem jöttetek be? - Kérdezte anyu a tornác mellett megállva.

- Jöttünk volna, nem kellett volna kijönnöd. - Cody mellém lépett, és megszorította a kezem. - Szia Hattie - ölelte át Cody anyám.

- Szervusz Cody drágám.

- Szia anyu - tártam szét a karom. Anya megdöbbenve nézett rám, aztán a szája elé kapta a kezét, a gyér naplementében láttam, ahogy könnyek kezdenek csillogni a szemében.

- Ashley, csak nem?

- De igen - bólintottam fáradt mosollyal.

- És mennyi idős? - Ez pontosan az a kérdés volt, amit nem akartam megválaszolni. Ugyanis szigorú, katolikus neveltetésem, amit főleg ő diktált belém, nagykanállal, az nem igazán lett volna elégedett a válaszommal. Én viszont eléggé hamar eldöntöttem, hogy ez nem annyira zavar, ezért sem érdekelt, hogy mikor történik meg. Egyedül az érdekelt, hogy megtörténjen.

- Hat hónapos - böktem ki végül. Anyám arca először eltorzult, de aztán a kezdeti megdöbbenése egy pillanat alatt elmúlt, és megint a vizenyős, nagymamás tekintettel vizslatott.

- Nyomás befelé, nehogy megfázzatok - lökdösött be a házba.

Ahogy azt elterveztem, apám nem zaklatta fel magát, örült, hogy nagypapa lesz, vagy ki tudja minek örült. Ő néha csak úgy örült valaminek. Fél órával utánunk Dara, Dame, Taylor és Ellie is betoppantak, amiben az egyetlen meglepő az volt, hogy Dame-ről tudtam, nem enged senkit a gyerekei közelébe, akit megszerethetnének, egészen addig, amíg nem biztos a dolgában. Jelen esetben, hogy bemutatta anyáméknak őket, igenis azt jelentette, hogy hosszútávra tervez Darával. Persze anyám nem hagyta magát, és egy pillanatra sem állt meg. Azonkívül, hogy elkényeztette a srácokat, Darát kiosztotta a "mikor lesz már unokám?" és a "ketyeg a biológiai órád" dumával is. Csak most kivételesen kiegészült a történet a "vegyél példát Ashleyről" szöveggel, ami erősen megdöbbentett. De tetszett.

Decemberben, az utolsókat rúgtam. Már nem tudtam koncentrálni a Rosefire-re, teljes babalázban égtem. Naponta többször is bementem a vendégszobába, amit ideiglenes babaszobának alakítottunk át, és mindig megigazítottam valamit. Kicsit úgy tűnhettem, mint aki megbolydult, de ez kábé így is volt. Többször is meglátogattak a srácok a hétvégenként, vagy valamikor munka után, és mivel még mindig nem tudtuk, hogy milyen babát várunk haza, elhalmoztak babaruhákkal, gondosan ügyelve arra, hogyha egyszer lány ruhát hoztak, másodjára fiús cuccot hozzanak. Vagy fordítva.