Rosefire

10 - Temetés

Ashley szemszöge

Lehajtott fejjel haladtam a kikövezett úton. Semmi kedvem sem volt az egészhez. Madline azt mondta nem szabad sírnom, mert lesírom a szemfestékem, és úgy fogok kinézni, mint egy zombi. Eredetileg nem is akartam sminkelni, de aztán megláttam a szemem alatt az ötnapos táskákat, és feladtam az elhatározásom.

Nagy karimájú, fekete kalapot viseltem, aminek a hálója eltakarta az arcom nagy részét. Hosszú, fekete, nyári szövetkabát volt rajtam, fekete harisnyával és cipővel. A cipő sarka kopogott a kövön, ahogy a frissen ásott gödör felé haladtam.

Harminchárom év. Ennyit kapott Cody az élettől. Kevesebb, mint egy év. Ennyit kaptam én belőle. Bármihez viszonyítva hihetetlenül kevés volt. Egy év alatt semmi sem történik. És a babánk, ő sosem ismerheti meg az apukáját.

Égett a szemhéjam, és most, hogy Ken karjai a derekamra fonódtak, pontosan azt a célt szolgálva, hogy megtartson, állva is el tudtam volna aludni. Menet közben azon gondolkodtam, hogy mit mondjak a beszédemben, de kétségbe voltam esve, és amúgy sem jutott semmi az eszembe.

- Drága gyászolók, kedves barátok. Azért vagyunk itt a mai napon, hogy elbúcsúzzunk Cody Blouttól. Szerető férj, és jó barát volt, akinek halála nem igazságos, és igazán szomorú - prédikált a pap, akit az utolsó pillanatban kértem fel. - Ashley, miközben leengedik a koporsót, megteszed, hogy elbúcsúzol tőle? - szólított fel. Némán bólintottam, majd közeledtem a gödör felé.

- Hogy őszinte legyek, nem készültem semmilyen beszéddel. Cody... nos Cody kivételes személyiség volt, egy igazi hős, aki mindenki példaképe lehetne. Bár első találkozásra még egy arrogáns bunkónak találtam, ez gyorsan megváltozott, és én ennek tényleg örülök. Csak sajnos most kell ráébredjek, hogy addig, ameddig hagytam az időt pazarolódni, addig jobban megismerhettem volna. Mert ez az igazság. A férjemnek hívom, mégsem tudok róla olyan dolgokat, amiket tudnom kellene. És most már nem is fogok megtudni, mert már nem lehet. De mindentől függetlenül, én nagyon szeretem őt, és...Elnézést - hagytam befejezetlenül az egészet. Leléptem a sárba, és futni kezdtem a ravatalozó irányába.

Az eső eleredt. Hátul a falnak támasztottam az alkarom, és arra ráhajtottam a fejem. A kalapom közben a másik kezemben tartottam. Cipősarkak kopogása hallatszódott mögüllem. Felkaptam a fejem, és láttam, hogy Madline közeledik.

- Jaj drágám - húzott az ölébe.

- Annyira közhelyes vagyok. Nem is ismertem, de előadom a gyászoló özvegyet!

- Ez nem igaz. Jobban ismerted, mint a saját anyja. Te tudod a legnagyobb titkát. Nézz körül, szerinted itt hányan tudják, hogy Cody ügynök volt?

- Ashley! - szólított meg egy hűvös, női hang a hátam mögött.

- Igen, Mrs. Jackman? - fordultam hátra.

- Csak annyit akartam, hogy hagyd abba, hogy megjátszod magad. Az egyetlen, akinek gyászolni valója van, az én vagyok. Az elmúlt hónapban csak temetésekre jártam. A három fiamból hármat elvesztettem. Hagyd abba a siránkozást! Látsz egyetlen könnycseppet rajtam? Nem, igaz? Te is tedd ezt. Semmi jogod bömbölni!

Mrs. Jackman sarkon fordult, és elindult kifele a temetőből.

- Szívtelen ribanc - morogta Madline.

- Hagyd, igaza van.

- Nincs, na gyere, menjünk a torra.

- Muszáj? - sóhajtottam fel.

- Elvileg igen.

- Két percet kérek.

- Persze, az autóban várunk, mert itt iszonyat hideg van - ugrált egyik lábáról a másikra. Az eső tényleg lehűtötte a terepet, pedig a nyárra igazi strand időt jósoltak, persze normális, angol keretek között.