Rosefire

25 - Hajóút

Ashley szemszöge

Kisvártatva megérkezett a többi utas is, de a hajó, vagy aminek elvileg jönnie kellett volna, nem jött.

A kikötőben ott gyülekeztünk mi, az amerikai, az orosz és a kínai elnök. Továbbá Lord és Lady Timothy Hamphreys, a világszéles építészvállalat feje és felesége. Egészen pontosan legújabb felesége, ugyanis a pasas harmadik házassága ez, és ezzel most taktikát váltott, mert az első kettő felesége egy tízessel idősebb volt nála, ezért nem csoda, hogy szegények hamarabb eltávoztak, viszont a mostani negyvennel fiatalabb. Ami persze egy szinten érthető, hiszen gyereke nincs, örököst pedig mégiscsak kell valahonnan akasztani, ha máshogy nem, akkor így biztosan. Mondjuk arra kíváncsi lennék, hogyha a késő ötvenes pasas eltávozna, az asszonyka mit csinálna a pénzzel.

Egy nagy, és gyorsnak tűnő jacht úszott be a kikötőbe, a fedélzeten nem volt senki, valószínűleg mindenki a kabinokban volt, pedig még saját medencéje is volt a hajónak. Közvetlen egy nagy konténerszállító hajó mellett kötött ki. Egy felül fehér, bokától lefelé fekete lebegő strandruhát és napszemüveget viselő nő közeledett felénk. Megszorítottam Cody kezét, mert még durván öt év távlatából is megismertem. Emma Mariott az évek alatt cseppet sem változott. Csak a haja színe. Most kéken és ombre stílusban omlott a vállára méz szőke frizurája.

- Üdvözlöm Önöket! - mosolyodott el negédesen. - Emma Mariott vagyok. A hajón lesz alkalmunk megismerkedni. Indulhatunk? - biccentett a fejével a jacht felé.

Mindannyian elindultunk. Láttam a kínai elnökön, hogy erősen meg van lepődve, de próbálta kendőzni. Cody és az amerikai elnök között haladtam, akik szájmozgás nélkül beszélgettek egymással.

- Ez nem volt valami vendégbarát indítás - jegyezte meg az elnök.

- Mit vártak tőle? Én már nem is csodálkozom - nevettem fel flegmán.

- Te mit művelsz? - csodálkozott Cody.

- Úgy hívják, hogy szerepjáték. Gwendolyn amolyan arrogáns bárónő.

- Világos - bólintott Cody. - Visszatérve, tényleg nem volt valami barátságos fogadtatás.

- Ugyan már! - legyintettem a direkt erre az alkalomra készített francia manikűrözött karmaimmal, amiket ugyan sajnáltam az akcióra, de nem igazán volt mit tenni.

- Ez itt a társam, Scott Austin, a hajón ő viseli gondjukat, kérem kövessék őt.

- A csomagokat is erre - biccentett Scott a mögöttünk jövő inasszerűségeknek. Nyilván a hotel alkalmazottjai lehettek.

Elindultunk a beltéri folyosón, nem volt egy Titanic a jacht, de azért bőven jó méretekkel rendelkezett. Nagyobb volt, mint amit az esküvőnkön béreltünk, pedig az volt addigi életem legnagyobb hajója. Közvetlen Scott mögött ment az orosz elnök és a barátnője, akiknek a gorilláik a szárazföldön maradtak, akárcsak az amerikai elnöké. Mögöttük a kínai, továbbra is elaléltan, aztán következtünk mi és végül Hamphreys-ék.

- Ez itt az ebédlő, hölgyek, urak - mutatott a jobbra lévő ajtóra Scott. - Ez pedig a társalgó.  És itt pedig a kabinok. Parancsoljon, elnök úr - nyitotta ki az első ajtót az oroszoknak. Ez után jött a kínai, majd a Lord és Lady kabinja. Az utolsó előttiben kapott helyet az amerikai elnök, az utolsóban pedig mi. - Hölgyem - mosolygott rám Scott. Pofátlanul betolakodott a kalapom alá, amit egy dühös sóhajtás közepette vettem tudomásul, és direkt nekimenve a vállának bementem az ajtón.

- Ebéd délben, addig szabadon használhatják a hátsó fedélzetet, viszont kérem önöket az emeletre ne menjenek, hogy Swift kapitányt ne zavarják. Jó szórakozást. Ha reggelit szeretnének, akkor csak hívják a szobaszervizt. Ezzel a gombbal itt, ni - mutatott a villanykapcsoló mellett lévő gombra.