Megalázva

07. | Egy a sok közül

- Hogy vetülne rá a meteor árnyéka! Mit keres ez itt? - jöttem ki a sodromból, miután levettem a cipőmet és megláttam a "meglepetést".

A szüleim szigorúan néztek rám, hiszen vendéget általában nem így illett üdvözölni. Csak ez most szerintem nem egy általában eset volt. Erőt véve magamon egy hatalmas mosollyal az arcomon helyesbítettem a mondandómon.

- Akarom mondani, nagyon örülök a találkozásnak!

Elég abszurd volt a szituáció, hiszen mindenki a folyosó ajtóból nézett rám, mivel én csak levettem a cipőmet és már vártak az érkezésemre, mint valami házőrző kutyák. A fiú csak nevetett, én pedig szemöldökömet felvonva néztem rá, miközben össze fontam magam előtt kezeimet. Persze csak miután leraktam magam mellé a bevásárlószatyrot.

- Most meg mi olyan vicces?

- Elnézést, de aranyos vagy, ahogyan próbálkozol. - próbálta meg vissza tartani nevetését, de ezzel csak azt érte el, hogy majdnem hátra esett, annyira fogta már a hasát.

- Már megbocsáss, de mit mondtál? - jutottak el végre füleimig a hallottak értelmezése.

Zöld szemeivel nevetve nézett rám, miközben bele túrt hajába és előbb szüleimre, majd végül rám nézett. Eléggé kíváncsi voltam már, hogy mégis mit akar mondani, de mintha ezt megérezte volna, és a hatás kedvéért egy perc néma csend után szólalt csak meg.

- Hát a meteoros beszólásod.

Mély levegő Poppy! Higgadj le, mielőtt neki mennél! Már a nyelvemen volt a következő vissza szólás, de inkább vissza fogtam magamat, hiszen édesanyám ezt észre véve szigorúan meredt rám. Nem értettem miért volt ennyire fontos neki, hogy jó színben tűnjünk fel a fiú előtt, de ha ettől jobban érezték magukat, akkor megpróbáltam a legkedvesebben viselkedni vendégünkkel. Akkor hát egy kis újra tervezés.

- Sajnálom, amiért így viselkedtem és megpróbálok nem megjegyzéseket tenni. - forgattam meg unottan a szemeimet.

A szüleim megkönnyebbülten bólintottak egyet, a velem szemben álló vendég pedig nagyokat pislogva meredt rám. Megértettem, hiszen én sem tudtam volna hova tenni magamat az ő helyében. Egyik pillanatban még itt "próbálkozok", ahogyan ő mondaná. A másikban pedig bocsánatot kérek tőle.

- Itt van minden, ami kellett a boltból. - vettem fel a földről a szatyrot és elindultam vele a konyha felé.

- Hagyd csak, majd én beviszem! - vette ki kezemből Ozzie a tele pakolt táskát.

Nem tudtam, hogy mégis honnan a bánatból volt neki fogalma arról, mégis merre van a konyhánk, de nem is ez érdekelt a legjobban. Amikor már csak hárman maradtunk kint a folyosón - én és a szüleim - , rájuk nézve két, mellkasuk előtt kezüket össze fonó, lábukkal idegesen dobbantó személyt láttam.

- Megmondanád kisasszony, hogy mégis miért viselkedtél így az új osztálytársad előtt? - szólalt meg először édesapám.

Tudhattam volna, hogy innen fújt a szél! Valószínűleg Ozzie beszélt az osztályfőnökünkkel, hogy merre lakom és eljött hozzánk, hogy majd én mutassam meg neki a várost. Na ebből a levesből nem fog enni!

- Tudom, hogy nekem kéne körbe vezetnem az új fiút, de nem is Kansas City a lakóhelyünk és ráadásul ő is New York - i. - kezdtem bele az érvelésbe.

- Miről beszélsz Poppy? Ozzie azért van itt, mert ő a meglepetés, amiről beszéltünk. Segíthet neked a Kermit - ügyben. - néztek rám értetlenül.

- Hogy micsoda? - kiáltottam fel.

A következő pillanatban újdonsült osztálytársam szaladt vissza hozzánk a kezében egy serpenyővel, fején pedig egy nagy lábas éktelenkedett.