Megalázva

18. | Papírgalacsin

If you wanna be my lover, you gotta get with my friends
Make it last forever, friendship never ends
If you wanna be my lover, you have got to give
Taking is too easy, but that's the way it is - énekeltünk vidáman mindhárman, a rádióból hangosan üvöltő, jól ismert dalt.

- Hát ez fergeteges volt gyerekek! - szólalt meg édesapám a volán mögül.

- Hát igen, egy ilyen tehetséggel, mint én... - kezdte el fényezni magát Ozzie.

- Na persze! Idáig el hallottam a hamis hangodat. - feleltem szórakozottan, ő pedig sértődötten kapta fel rám a fejét.

- Jól van Poppy. Ezt megjegyeztem! - fenyegetőzött.

Én csak nevetni tudtam az egészen. Hétfő volt, ami azt jelentette, hogy ismét iskolába kellett mennünk. És hogy mi történt végül Briannával? Igazság szerint annyira megsajnáltuk, hogy nem szívesen küldtük volna el, ezért úgy beszéltük meg nálunk marad, ameddig nem talál valami jó albérletet vagy hasonló. A hétre pedig ki íratta magát a történtek miatt. Teljesen megértettem, hiszen az ő esetében én is biztosan a hátam közepére kívántam volna az iskolát, meg persze azt mondta papírokat kell még intéznie meg ilyenek. Legalább Zara addig sem volt egyedül. Bár tény és való, hogy már szoktattuk az egyedülléthez, de első napon már nem dobhattuk ennyire a mélyvízbe.

- Jaj Ozzie, ne vágd már be a durcát! Inkább lelkiekben készülj fel rá, hogy ma lesz először irodalom óránk. A Tanárnő biztosan a szívébe fog zárni téged.

Csak össze húzott szemekkel nézett engem. Még nem beszéltem neki erről, de az irodalom tanáruk az eléggé szigorú kategóriába tartozott és nem hagytam volna ki semmi pénzért, ahogyan Ozzie egész órán megpróbál csendben maradni, mert az utóbbi napokból levonva a következtetést ez neki sajnos nehezére esett.

- Tényleg.

- Na azért. - dőltem hátra elégedetten abban reménykedve, hogy végre befogja.

Igazándiból még csak ez volt a második reggel, hogy együtt mentünk az iskolába, de nem tudom hogyan tudtam eddig elképzelni nélküle azt utakat. Bár tény és való, hogy azért egy idő után már elegem volt a béna vicceiből meg a hülye kérdéseiből.

- Miért nem fürdik a malac?

- Nem tudom. - válaszoltam unottan.

- Mert fél, hogy ki megy a dauer a farkából.

Kínomban az ablaküvegbe vettem a fejemet és nem tudtam elhinni, édesapám hogyan nevethet ezen az egészen. Na igen, az ilyen pillanatok miatt nem szerettem csak együtt utazni az új osztálytársammal. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a sofőrünk is elő huzakodjon a fejében levő viccgyűjteményével.

- Ha már a tanyáknál járunk. Hogy hívják a taknyos kiscsibét?

Már kívülről tudtam rá választ, mint minden viccére. Merthogy új társaságokban mindig el tudta sütni ezeket, ha szerencséje volt és nem ismerték a szóban forgó viccet. Úgy tűnt Ozzie sem ismerte, mert érdeklődve várta mi lesz a válasz.

- Baromfika. - a mellettem ülő nagy nevetésben tört ki. Úgy hiszem itt vesztettem el őket az aznap reggeli út hátralevő részére.

Az iskolába egyedül mentem be szokás szerint a megbeszéltek miatt meg egyébként is ki kellett raknunk Ozzie - t egy áruháznál, mert valamit el felejtett megvenni. Egy kicsit viccelődtem is vele nehogy megint eltévedjen nekem, mert az holt ziher, hogy nem fogok az iskolából loholni azért, hogy megtaláljam. És csak utána jutott eszembe az is, hogy elfelejtette milyen ötlete támadt, ezért várhattam egészen délutánig vele.