Megalázva

06. | Emlékek

Az agyam és úgy összevetve mindenem lesokkolódott. Még az a müzli szelet is kiesett a kezemből, amiért idő közben átsétáltunk egy másik sorba.

- Brianna, ezt meg mégis hogy érted? - néztem rá összevont szemöldökkel. - Ha tudsz valamit, azt kérlek mondd el nekem! Nem, mintha érdekelne már mit érez Kermit, mert számomra már nem jelent semmit, de az emlék örökre megmarad. - nyeltem egy nagyot.

A kezem izzadt és tompán hallottam a hangokat. A lány kékes szemeivel érdeklődve fürkészett, majd végül megszólalt volna, de ismét egy ismerős hang szakított minket félbe.

- Sziasztok drágáim! - mosolygott ránk szomorúan Esme édesanyja.

A nőt utoljára lánya temetésén láttam. Szemei alatt az alváshiány miatt fekete karikák húzódtak és egy fekete elnyűtt pólóban, valamint szürke melegítő nadrágban flangált a sorok között. Vöröses haját - amit egyébként lánya örökölt is tőle - egy kontyba kötötte és zöld kendőt kötött bele. Régen annyival vidámabb és pozitívabb személyiség volt. Sosem felejtettem el, amikor én és Esme mindig össze vesztünk valami miatt, ő pedig próbálta a dolgok jó oldalát mutatni nekünk. Mindig kihúzott minket a csávából.

- Jó napot Tamzen néni! Hogy van? - mosolyogtam kedvesen, Brianna nemigen tudta hova tenni az asszonyt, hiszen nem ismerte a barátnőmet.

- Jaj Poppykám, alig ismertelek meg téged, annyit változtál! Egyébként köszönöm jól vagyok, még mindig nem az igazi, de el kell fogadnom, hogy az idő kerekét nem lehet vissza forgatni, bármennyire is akarjuk. Antelmo már más tészta. Az egész miatt magát okolja és teljesen magába fordult. Szerinte ő tehet az egész balesetről, örülnék, hogyha tudnál beszélni a fejével egy kicsit. Esme halálát nem tudta feldolgozni még teljesen.

Szomorúan sütöttem le szemeimet. Antelmo és én sosem ápoltunk túlzottan jó kapcsolatot, hiszen már kiskoromban belém rögzült kinézetéből adódóan, hogy milyen félelmetes egy ember lehet. Persze mindez gyerek szemmel történt, viszont az idő múlásával egyre jobban kezdtem ezt a képzeletet elhinni magamnak. Soha az égegyadta világon nem beszéltem vele pár mondatnál többet.

- Hát én nem is tudom. Való igaz, hogy Antelmo ült a volán mögött, de nem miatta történt az egész. Elvégre a sofőr hibája volt, aki áthajtott a másik sávból.

Brianna mellettem hirtelen megfagyott, amit nem tudtam hová tenni, hiszen egészen eddig csendben nézegette a müzli szeleteket a polcon, amiket én is vásároltam. Végül elment arra hivatkozva, hogy sietnie kell, mert várják már otthon a vacsora alapanyagait.

- Tudom Poppy, de ő ezt nem fogja fel. Egyfolytában motyog magában és olyanokat mond, mint például "nem szabadott volna az orvosoknak ezt tenniük". Akárhányszor megkérdeztem micsodát, mindig figyelmen kívül hagyott. Esme nélkül már nem olyan az életünk, mint régen! Egyszerűen nem bírunk túl lépni azon, hogy már nincs köztünk. Ez pedig megpecsételi a napjainkat.

Annyira sajnáltam Tamzen nénit, hiszen három hónapja történt az egész és eléggé friss dolog is volt még, de egyszerűen nem ezt érdemelte. Sőt. Ezt senki nem érdemelné meg. Igaz, hogy Esme szerves része volt az életemnek, hiszen ő volt az egyetlen igaz barátnőm, akinek mindent elmondtam és ez fordítva is igaz volt. Megannyi emlék grillezésekről, medencézésről és hülyéskedésekről, amiket már nem lehet többé megszervezni.

- Majd a hétvégén elmegyek és meglátogatlak titeket. Rendben? - adtam be végül a derekamat. Igazság szerint nem éreztem még felkészülve magamat arra, hogy elmenjek a házba, ahol minden Esmére emlékeztetett.

- Oh, nagyon köszönöm, az csodálatos lenne! Hoznál egy kis színt a napjainkba.

E mondat hallatán eszembe jutott egy ötlet, amivel talán tudtam volna segíteni a házaspáron. Legalábbis benne volt a pakliban, hogy esetleg nem fogják díjazni és hőbörgeni fognak, de hát én sem voltam tökéletes. Sőt mi több. Viszont rólam mintázták a kitartás fogalmát, mivelhogy általában az esetek többségében kitartottam minden és mindenki mellett. Úgyhogy megfogadtam magamnak, hogy bármennyire is nehéz lesz, de segítek a Lotus családnak túl lépni lányuk halálán. Mégha közben én sem tudtam túl tenni magamat a történteken. De hát hogyan felejthetné el az ember a legjobb barátnője hiányát? Esme jelleme mindig is benne volt és lesz az életemben, bármennyire is próbálhatom őt elfelejteni.

Igazából egyáltalán nem akartam elfelejteni, csak egyszerűen keserű ízt éreztem a számban, akárhányszor eszembe jutott, hogy nem láthatom már többé, ahogyan mosolyogva elmeséli mennyire beégett az ember előtt, aki tetszett neki és azt sem hallom már többé, hogy ő mégis mennyire utálja a karácsonyt és miért kell ilyenkor mindenkivel jópofiznia a családtagjai közül, amikor nem is foglalkoznak vele és egy évben úgyis csak egyszer találkoznak, jobb esetben kétszer.

- Tamzen néni, nekem lassan mennem kéne, mert elvileg otthon valami készül, amiről én nem tudhatok. - közöltem, miután megelégeltem a kínos csendet.

Esmén kívül nemigen volt más témánk, amiről beszélhettünk volna. Végül elköszöntünk egymástól én pedig siettem a kasszához, hogy ki tudjam fizetni a megvásárolni kívánt termékeimet. Még mielőtt azonban felraktam volna mindent a futószalagra, gyorsan le ellenőriztem, hogy mindent megvettem e, ami kellett. Örömmel konstantáltam, hogy semmit nem hagytam ki és miután kifizettem mindent, végre elindulhattam egy tele tömött szatyorral a kezemben hazafelé. Igazából csak azt nem értettem, hogyan lehet mégis az, hogy Brianna nem Ferrelview szélén lakott és mégis ebben a kisboltban vásárolt. Amikor én még sosem láttam ott.

Dúdolgatva lépkedtem hazafelé, hiszen mondhattuk azt, hogy túléltem az első napot és nem történt semmi különösebb dolog velem. Kivéve persze, ha leszámítjuk Hardy furcsa viselkedését és az új osztálytársamat, aki valamiért nagyon gyanúsnak tűnt nekem. Még annak ellenére is, hogy egyébként Natalia ellen megvédett, vagy legalábbis kiállt értem. A végén már eléggé elfáradtan róttam az utcákat és az sem tudott jobb kedvre deríteni, hogy a mellettem elhaladó tájat nézegettem, ami igazából nagyrészt zöldességből állt, hiszen az egyik dolog, amit szerettem a településben, hogy mindössze 798 lakossal rendelkezett és eléggé nyugodt környék volt. Értem ezalatt azt, hogy Kansas Cityben például egyfolytában nyüzsgés volt. Meg persze reggel is imádtam a suliba járni, amikor át keltünk a Missouri folyón és megcsodálhattam a szép kék vizet. Valójában szerelmes voltam a helybe, ahol laktam. Persze Oklahoma City jelentette számomra a tökéletességet. Hiszen minden fontosabb emlék oda kötött. Ott tanultam meg először járni, biciklizni, ott esett ki a legelső fogam. Egyszóval majdnem minden ott történt velem először.

De persze Ferrelview volt számomra a hely, ahol aztán tényleg egyaránt jó és rossz zúdult rám bőven. Hiszen itt láttam meg az első kiskori szerelmemet. Itt találkoztam először Esmével és itt is láttam utoljára. Itt estem el a biciklimmel annyira, hogy utána az ügyeleten kötöttem ki késő este az aggódó szüleimmel karöltve. Valamint itt tanultam meg milyen érzés elveszíteni valakit, aki fontos a számodra.

Mire ezeket végig gondoltam magamban, észre vettem, hogy már haza is értem. A bejárati ajtónkhoz lépve, kilincsünkre téve kezemet kifújtam egy nagy adag levegőt. Hát jöjjön aminek jönnie kell. - gondoltam magamban, majd benyitottam a lakásba. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, mi fog rám bent várni.