Megalázva

11. | Meghökkentő tény

A következő órám spanyol volt, vagyis Ozzie és én külön termek felé kellett, hogy vegyük az irányt. Még nem csengettek ki, de jobbnak láttuk, hogyha inkább elballagunk a termek felé a tömeg miatt, így miután a tornazsákomat bele raktam a szekrénybe és elmagyaráztam, hogy Ozzie a második emeletre kellett, hogy felmenjen, illetve a tanárnőnek is vissza adtunk az öltözőkulcsokat; elindultunk a folyosón. Hogyha az vesszük, akkor az egész iskola a lépcsősor köré épült. Két nagy, szürkésfehér árnyalatú lépcső volt, amik körül a termek voltak és középen pedig le lehetett nézni az aulába, mint a városunkban levő plázákban. Volt még egy kisebb mellékfolyosó is, ahol körülbelül olyan tíz terem kaphatott helyet. Nekem éppen az első emeleti hátsó lépcsőnél volt órám, Ozzie - nak pedig onnan volt a legközelebb a terme, ezért tudtunk sokáig egy fele menni. Már majdnem elértünk a lépcsőkig, amikor egy ismerős alakra lettünk figyelmesek. Sietve kocogott le és amikor felismertem ki lehet az, egy kis habozás után szóltam is neki.

- Hardy! - csak ennyit böktem ki, de a fiú azonnal megfordult. Ozzie értetlenkedve nézett rám, miközben még mindig mellettem jött, ha esetleg elhagyott volna az erőm, az eggyel felettünk járó fiú pedig elgondolkodva válaszolt.

- Poppy igaz? - vakarta meg a tarkóját zavarában, amit nem tudtam mire vélni.

- Igen, sokat gondolkodtam azon, amit mondtál és arra jutottam, hogy benne vagyok. - csaptam bele a közepébe. Nehezemre esett meghozni ezt a döntést, hiszen egyfolytában vívódtam a gondolataimmal. Egyszer úgy voltam vele, hogy jó ötlet, máskor viszont kukába dobtam az egészet. Végül nagy gondolkodás után a jó ötletnél maradtam. Elvégre már csak ez az egy évem volt tönkre tenni Kermitet és igazság szerint még nem nagyon volt ötletem a bosszúval kapcsolatban. Egy dolog biztos volt, hogy ugyanannyira lesz megalázva Kermit Skyler, mint én voltam a másodévem végén.

Hardy még mindig furán nézett rám, én pedig nem tudtam hova tenni az egészet. Elvégre ő keresett fel engem a tanévnyitó napján. Vagy csak egy nagy átvágás volt az egész, aminek bedőltem? Azt már nem bírtam volna ki. Hogy lehettem ennyire meggondolatlan? Talán Asher és a többiek a hátam mögött már rajtam nevettek.

- Elnézést, de mégis miről beszélsz? - vonta fel a szemöldökét kérdőn. Eljött az a pillanat, hogy nem tudtam kiigazodni rajta. A nyakkendőjét húzta szorosabbra zavarában és talán a kicsöngő éles hangja mentette meg attól, hogy ne kelljen tovább magyarázkodnom neki, illetve a válaszadás lehetőségét is megfosztotta tőle. - Sajnálom, de mennem kell az órámra! Tesim lesz és a tanár úr le fog szidni, hogyha nem öltözök át időben.

Sietve futott tovább a lépcsőn lefele, mi pedig utána néztünk egészen addig, amíg el nem tűnt a látókörünkből. Igazság szerint azt nem értettem miért kellett neki egy egész szünetnyi idő, hogy át tudjon öltözni. Sőt, Hardy valamiért most nagyon furcsának tűnt, mintha nem is vele beszéltem volna. Végül rájöttem, hogy valószínűleg nem akart részese lenni a csengővel egyidőben megjelenő diákseregnek, akik mind az órájukról siettek tovább a büfébe vagy éppenséggel a következő terembe, ahol órájuk volt. Na igen, ezt nem nagyon szerettem az iskolánkba, hiszen "csak" 1985 diák járt az iskolánkba, így tényleg oltári nagy tumultus volt, amikor megszólalt a csengő. Általában mindenki arra hajtott, hogy előbb elengedjék óráról vagy hogy ne legyenek egymástól olyan messze a termei. Bár ezt a tárgyfelvételkor senki nem tudta előre, hogy melyik teremben lesz mondjuk majd a biológia órája.

- Ez meg mégis mi volt? - nézett rám Ozzie kérdőn.

- Hosszú. Majd elmesélem. - fújtam ki magam hosszasan. - Jó franciát! - sürgettem, nehogy őt is elvigye az áramlat, ahogyan anno ez velem történt még a gólyaéves koromban.

- Köszi. Biztosan ne segítsek? - kérdezte aggódva.

- Nem kell! Egyedül is be találok. Inkább menj és próbálj meg barátokat szerezni. Nyomás! - paskoltam meg a vállát játékosan, ő pedig nevetve elindult a lépcső fele. Egy adag levegőt kifújva néztem a terem fele, ahol a spanyol órám következett.

Vajon milyen lesz az első olyan óra, ahol ténylegesen tanulunk is valamit? Mivel franciát és spanyolt is lehetett tanulni, így csoportbontásban voltunk. A mi tárgykörünkben tizennégyen voltunk velem együtt az egész évfolyamról, így inkább mi voltunk a junior SÁV spanyol. Valamiért inkább a franciát választották többen, így ott több csoportra kellett bontani a diákokat. Bár be kell valljam, hogy örültem neki, mert így legalább családiasabb volt ez a tantárgy és nem nyomorogtunk harmincegyen a teremben, mint általában szoktunk. Ozzie - val össze egyeztettük az órarendünket és kiderült, hogy nem sokszor fogunk találkozni, mert alig van olyan tantárgy, amit egyidőben vettünk fel és volt olyan eset is, amikor pont cserélnünk kell majd egymással termet. Talán ez az egy negatívum volt az idei tárgyfelvételeimmel kapcsolatban a baj. Lehet jobb is volt így, legalább neki is megadatott a lehetőség, hogy más barátokat is szerezzen rajtam kívül és ne csak az én bajaimmal legyen elfoglalva.

Szerencsémre az osztályomból alig páran vették fel a spanyolt, így valamivel jobban éreztem magam ezen az órán, mert Natalia nem volt a közelemben. Az zökkentett ki a gondolkodásomból, hogy valaki meglökött, annyira sietett a folyosón. A vállamat megtekerve léptem be a terembe, mert kicsit megfájdult a lökés következtében és hely után kutattam.

- Sziasztok! - köszöntem a cirka három embernek, akik már bent tartózkodtak a tanteremben, de olyan furcsának hangzott a saját hangom, hogy annyira fel sem ismertem.

Válasz nem nagyon érkezett, inkább csak mormogás, így inkább minél előbb megpróbáltam fedezékbe húzódni és helyet találni magamnak. Kétszemélyes padok helyezkedtek el, amikből összesen tizenhárom kapott helyet. Ez egy kis terem volt éppen az ilyen tanóráknak fenntartva, ahol kevés a létszám. Két oszlopban és az egyik három a másik pedig két sorban volt berendezve. Az ablak felőli oldalon három pad volt össze tolva, míg az ajtó felőlin csak kettő. Kis vacillálás után végül úgy döntöttem, hogy az ablak mellé ülök a leghátsó sorba. A szekrényemből már reggel kivettem a spanyol cuccomat és el raktam a táskámba, így már csak elő kellett pakolnom. Unalmamban nem tudtam mit kezdeni magammal, így inkább kinéztem az ablakon és megpróbáltam nem gondolni semmire.

- Bocsi, de foglalt ez a hely? - hallottam fél füllel az ismerős évfolyamtársamat, de nem foglalkoztam vele. Bizonyára nem nekem szólt. - Hallgatás beleegyezés. - folytatta a lány és éreztem, ahogyan leült a mellettem levő székre.

Lassan felé fordultam és láttam, ahogyan a Kiley lány mosolyogva vizslatta az arcomat. Érdeklődve nézett kék szemeivel a könyveimre, haja pedig aznap két copfba volt fonva. Nem értettem hogyan volt rá ideje, amikor nálam már az megerőltetésnek számított, hogy felkeljek az ágyamból. Sóhajtva néztem bele íriszeibe, majd végül megszólaltam.

- Nézd Brianna! Nem tudom miért kezdted el hirtelen keresni a társaságom, de kérlek ezt hagyd abba! Nem leszek megint részese egy nagy jelentenek, bármit is terveznek Asherék.

- Nem értelek. Miért nem tudsz pozitívabb és nyitottabb lenni? Én csak próbálok közeledni, hogy jó barátok lehessünk. - értetlenkedett.

- Sajnálom, de nem tudok már megbízni senkiben sem azok közül, akik ebbe a suliba járnak. Ráadásul te benne vagy Kermit bandájában. Szerintem ez elég ok arra, hogy miért mellőzlek.

- Hogyha talán megismernéd őket, akkor láthatnád, milyen jó arcok is valójában. - erősködött.

- Miért véded őket ennyire? Netán valamelyiküknek a barátnője vagy? Biztosan Hardy lesz az. - próbáltam meg kideríteni a dolgok miértjét.

- Te ezt nem értheted. Asher... - kezdett bele, de én már meg sem akartam hallgatni, hogyha köze volt a fiúhoz.

- Áh szóval Asher. Gondolhattam volna, az még jobb.

- Nem! Asher az unokatestvérem, ezért vagyok mindig velük. És csak azért kezdtem el közeledni feléd, mert szimpatikusnak tűntél. Ennyi az egész. - suttogta az elejét olyan halkan, hogy én is alig értettem meg.

- Hogy micsoda? - kérdeztem meglepődötten.