Megalázva

12. | Ismerős arc

- Ezt nem értem. Brianna Asher unokatestvére az addig oké, de akkor miért közeledik ennyire feléd? Arra legalább már választ kaptam, hogy mégis miért védi ennyire a fiút. Ez tiszta agyrém Poppy!

- Nekem mondod? Ráadásul utána egyből jött a tanárnő és le is szidott, amiért hangoskodom, illetve egész órán azon kattogtam, hogy mit csináljak. Végül fogtam magamat és óra végén kisprinteltem elsőként, nehogy beszélnem kelljen vele.

- Hát nem a legjobb megoldás, de ez is valami. Előbb vagy utóbb úgyis szembe kell nézned vele, ezt most megúsztad.

Még én sem hittem el a pár órával ezelőtt történteket. Brianna és Asher unokatestvérek? Egyáltalán miért titkolták el? És ami a legfontosabb, hogy miért pont nekem mondta ezt el a lány? A napom tele volt izgalmakkal és ez még csak a tanév eleje volt. Vajon Brianna mást is tudott, ami a fiúkhoz köthető? Hogy Hardy miért ilyen és Kermit tényleg járt már iskolába? Hogy Asher miért ilyen velem? Mégis milyen titkok ölelik körbe a kis csapatukat?

- Ozzie, szerinted miért pont velem osztotta ezt meg? Neked ez nem gyanús kicsit? - néztem a fiú felé, aki éppen a járdán állt meg és ha engem nem ránt vissza, figyelmetlenségemben biztosan átmentem volna a piroson.

- Először is vigyázz! Nem szeretném, ha valami bajod történne. A kérdésedre válaszolva pedig nem, fogalmam sincs, de ez nekem is furcsa. Tudod mit Poppy? Ez már nem a suli, ne foglalkozzunk velük! Inkább mesélj nekem a lányról, akihez megyünk.

- Esme? - húzódott nagy mosolyra a szám, ahogyan a lányra gondoltam. - Ő volt a legjobb barátnőm.

- Csak volt? Össze vesztetek? Jó békítő vagyok, úgyhogy bízd csak rám!

- Nem sajnos rosszabb. Esme... szóval ő... hát hogy is mondjam ki... már nincs köztünk.

Nehezemre esett kiejteni ezeket a szavakat a számon, hiszen még sosem mondtuk így ki. Otthon is csak elfogadtuk a tényt, hogy már nincs többé, de sosem mondtuk ki azt a szót, hogy meghalt. Itt értettem meg mennyire egyedül hagytuk a szüleit, amikor megpróbáltuk elfelejteni a történteket és túl tenni magunkat rajta. Én úgymond éltem az életem tovább, ahogyan a szüleim is leszámítva azt, hogy sokszor nyomott volt emiatt a hangulat, de Tamzen néniék? Ők nem élhették tovább az életüket, hiszen az egy szem lányuk nem ment haza többet az iskolából délután fáradtan és nem szidta a tanárokat mennyi házit adtak fel. És én sem bolondoztam vele többet, nem sminkeltük ki egymást csukott szemmel, nem rakott ki Esme több új tartalmat a követőinek, mert ő idő közben videókat csinált az internetre, amik valamiért nagy nézettséget kaptak. Azóta sem tudták a nézői, hogy miért nem volt már több, mint három hónapja fent új videója, én pedig nem is írtam nekik ki az üzenőfalára. Pedig tudtam a jelszavát. Úgy éreztem ez nem tartozik senkire, csak a szűk családi körére. Meg persze ránk, a legjobb barátnőjére és az ő családjára. Talán egyszer, ha lesz hozzá elég erőm, akkor közlöm velük is. Talán...

- Sajnálom! Ezt nem tudtam. Tudod, New York nagy város, de ott találkoztam az egyik legjobb haverommal. Volt egy lány ismerőse, akivel össze jöttünk. Azt hittem megtaláltam az igazit, boldogok voltunk. Aztán egyszer csak nem tudtam elérni sehol. Teljesen kétségbe estem és azt sem tudtam mit csináljak. A haverom segített és kerestük mindenhol, de nem találtuk. Jött egy hívásom, a kórházból kerestek és azt mondták balesete volt. Összeomlott bennem egy világ. Meg sem vártam mit mondanak, csak siettem az épülethez. Kiderült, hogy soha többet nem tud majd járni, mert olyan súlyos volt a balesete. Ezért összeroppant és szakított velem. Mondtam neki, hogy én így is szeretni fogom, bármi történjék is, de nem hallgatott rám. Azóta sem tudom mi lett végül vele, de utána hónapokig lehangolt voltam és nem értettem miért pont velem történt ez. Hiszen én semmit sem tettem. Aztán pár hónapra rá kiderült, hogy a papám nagyon rosszul lett, de a mama nem tudta volna egyedül ápolni. Ezért költöztünk a tőletek pár mérföldre levő településre. Gondoltam megosztom veled, hogy tudd, nem csak te járhatsz ilyen rosszul.

- Azta, köszönöm. Ezt biztosan nehezemre esett megosztani velem, legalábbis én így voltam az enyémmel kapcsolatban. Tudod, nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyi közös van bennünk. Esme az édesapjával, Antelmo bácsival ült az autóban. Nagyon szerették a kosárlabdát és amikor megtudták, hogy van két szabad jegy a kedvenc csapatuk mérkőzésére - ráadásul elég jó helyre szólt - , egyből beültek éjszaka az autóba, de egy másik sofőr áthajtott a másik sávból és nekik ütközött. A sofőrt végül nem találták meg, mert tovább hajtott és cserben hagyta őket. Még a mentőt sem ő hívta ki hozzájuk. Antelmo bácsi túlélte, de Esme a kórházban feladta a küzdelmet. A boltban tegnap találkoztam Tamzen nénivel, az édesanyjával és láttam rajta mennyire rosszul van lelkileg. Azt mondta a férje teljesen magába fordult. Arra gondoltam szerzek nekik egy kutyát, hogy feldobja a napjaikat. Szerinted?

- Nem is tudom. Jó ötlet ez? Elvégre ki is akadhatnak miatta. Akkor mit kezdesz a kutyával?

Erre még nem is gondoltam. Ha Tamzen néniék vissza utasítanák a kutyát, akkor nem szeretném menhelyre vinni, mert nálunk biztosan nem maradhatna. Ugyanakkor ott volt az a DE szócska. Ráadásul még arra sem gondoltam, hogy honnan szerezném be a háziállatot.

- Meg kell próbálnom. Ismersz jó menhelyet a környéken?

- Ki lakik itt régebb óta te vagy én? Egyébként a szomszédnak születtek kiskutyái még hetekkel ezelőtt és megkérdezte szeretnénk - e valamelyiket. Már szóltam, hogy igen, de ha gondolod megkérdezhetem van  - e olyan, amelyik szabad.

- Az nagyon jó lenne. Én mondjuk olyanra gondoltam, ami bentre is tud menni. Milyen fajta?

- Boston terrier. Kifejezetten benti kutya. Az enyémet úgy fogják hívni, hogy Bosco. Mutassak róla képet? Egyébként mennyi kell? Mármint nektek is kell vagy csak Tamzen néniéknek? Bár garantálom ahogyan meglátod, bele szeretsz! - vette elő a telefonját.

- Hát apáék nem nagyon mennének bele, főleg azért, mert szerinte "kutya nem való a házba" és nem szedné utána az ürüléket sem, amit én már ezerszer elmondtam, hogy megtennék. Úgyhogy nem hiszem, ho... Édesem, milyen kis aranyos! - áradoztam, amikor megláttam a fekete telefonja kijelzőjén megjelenni a képet a kutyáról. Nagy fülei voltak és fekete alapon fehér foltok díszítették. A fején és a nyakán is fehér volt, ami még szebbé tette a már így is aranyos kiskutyát.

- Szerintem is. Öten vannak, négy fiú és egy kislány. Ha akarod lebeszélem Mr. és Mrs. Emeryvel, hogy bele egyezzenek. Elvégre imádnak engem.

[...]

Megállva a kapu előtt ismét végig futott rajtam a borzongás, mint minden egyes nap, amikor ide jöttem. Rá néztem a mellettem álló fiúra, aki biztatóan mosolygott rám.

- Hát itt is lennénk. - löktem be a zöld nyikorgó ajtót.

A parcellák között megkerestem a G elnevezésűt és elindultam a harmadik sor közepe fele. A temető kicsit erdős részen volt, így a fák mindent eltakartak, különösen Esme sírját, azt valamiért nagyon szerették körbe ölelni a lombkoronájú növények. Mindentől külön zárva.

- Nálad van a gerbera?

- Igen. - hangzott a válasz.

- Nálam pedig a vizes flakon. Akkor minden itt van. Már csak pár méter és ott is... - kezdtem bele, de hirtelen megálltam, aminek következtében Ozzie nekem jött és ránk borult a hideg víz, mert nem figyeltem arra, hogy egyensúlyba legyen a teli flakon.

- Mi a... Ez hideg Poppy! - förmedt rám az osztálytársam.

- Ozzie most dugulj el! Mit keres ott? - húztam összébb a szemeimet, hogy jobban lássam.

- Kicsoda?

- Ez lehetetlen, hiszen nem is ismerte.

- Ki? Mégis kicsoda Poppy?

- Mit keres Kermit Esme sírjánál? - ejtettem ki kezemből a már csak félig teli flakont és tenyereim ökölbe szorultak. Nem engedhettem meg, hogy meggyalázzák a sírját, mert biztosan erről volt szó. Kermit Skyler nem véletlen volt a legjobb barátnőm sírjánál. Biztosan valamiben mesterkedett. A fogamat rá.