Megalázva

13. | Új családtag

Feldúltan ültem le a konyhaasztalunkhoz. Édesanyám érdeklődve nézett felénk a pult mögül, ahol éppen valamit főzött. A kórházban dolgozott és a munkája miatt hamarabb otthon tudott lenni, mert délelőtt öt órát dolgozott, azután haza jött és megcsinálta az ebédet, délután négyre pedig még vissza ment három órára. A kórház olyan tíz percre ha lehetett tőlünk gyalog és mivel apa reggelente rendszerint engem vitt az iskolába, így a legtöbbször ezt a fajta közlekedést is választotta. Tudott ő is vezetni sőt, amikor a család együtt ment bárhová, akár csak egy kiruccanásra is, ő vezetett, de csak egy autónk volt, tömegközlekedni pedig nem érte volna meg.

- Hát titeket meg mi lelt? - vette le magáról a sárga, virágokkal borított kötényt, amit minden alkalommal viselt, amikor a konyhában tevékenykedett. Ezek szerint már végzett. - Jaj Poppy, annyira rám ijesztettél délelőtt! Mégis mi történt az első órádon?

- Nem tudom. Egész haza úton nem szóltak egy szót sem. Csak ültek ott, mint macska a sövényen. Volt amikor azt hittem, hogy fel sem vettem őket és még mindig ott várnak rám. - csatlakozott hozzánk édesapám is.

Oldalra néztem. A mellettem ülő Ozzie ugyanolyan bárgyú tekintettel meredt rám, mint én rá. Még mindig nem tudtuk elhinni azt, amit láttunk. Végül vissza néztem az előttünk helyet foglaló, kiváncsi tekintettel bámuló szüleim felé és egy nagy adag levegő kifújása után bele kezdtem.

- Amikor mentünk volna Esméhez, észre vettük, hogy valaki már nála van. - kezdtem bele.

- Ez érthető, hiszen nem csak te ismerted. - magyarázkodott anya.

- Kermit Skyler volt az. - ejtettem ki lassan a fiú nevét és végig futott a hátamon a hideg. Nem jó értelemben.

Ahogyan észre vettem a szüleim sem tudták elsőre felfogni mégis mi történt, aminek mi a szemtanúi voltunk. Hát először mi sem. Megvártuk, ameddig Kermit elment és csak utána mentünk oda mi is a sírhoz. Annyira zavart amiért elrontottuk mindenki kedvét, hogy muszáj voltam témát váltani.

- Képzeljétek, Ozzie szomszédjában vannak kiskutyák! - kezdtem felvázolni az ötletemet.

- Poppy, tudod mennyit beszéltünk már erről... - kezdett bele az édesapám.

- Apa én arról beszélek, hogy Tamzen néniéknek vinnék egy kutyát, hogy Antelmo bácsi hátha jobb kedvre derül akkor. És mivel hétvégére beszéltük meg, hogy átmegyek hozzájuk, így ma meg kéne néznünk a kölyköket.

[...]

Nagy szenvedés árán, de végül sikerült rá vennünk a családomat, hogy megnézzük a kiskutyákat, viszont előtte be kellett szereznünk pár alap felszerelést, amit nem szerettem volna, hogyha Antelmo bácsiéknak kell. Ozzie megmutatta a házukat és bemutatkoztunk a szüleinek, akik nagyon kedvesnek tűntek. Nem is tudtam, hogy van egy nővére, akit sajnos nem tudtunk megismerni, mert egyetemista.

Izgulva csengettem be a szomszéd házba, ahol a kiskutyák voltak. Ozzie szerint ő már elhozhatta Boscot és hogyha nekünk is megfelelt valamelyik, akkor már mi is haza vihettük, mert tíz hetesek. Egy szimpatikus, negyvenes éveiben járó, vörös hajú, szemüveges nő nyitott ajtót mosolyogva.

- Üdvözlöm önöket, szia Ozzie! - köszöntött minket. - A kiskutyák miatt vannak itt?

- Igen. - köszörülte meg édesapám a torkát. - Megnézhetnénk őket?

- Hát persze! Jöjjenek csak nyugodtan beljebb, éppen nemrég keltek fel a kicsik!

Alig bírtam kivárni, ameddig végig mentünk a folyosón és elértünk a kis csöppségekhez. Annyira aranyosak voltak, amikor megláttam őket és legszívesebben fel kaptam volna az összeset, hogy magammal tudjam őket vinni. Ozzie oda ment ahhoz a kiskutyához, amit a telefonján mutatott nekem pár órával ezelőtt és megsimogatta. Nagy terük volt és szemmel láthatóan méretre elfértek volna az alkaromon is. Oldalra nézve meglepődtem, hiszen édesanyám mosolyogva, míg édesapám már közel menve az öt csöppséghez nézte őket és ha nem lett volna elég önuralma, szerintem már régen ki is kapott volna egyet.