Sunlit Smile |Bokuto × Reader - Befejezett|

9.

Napok elteltével Bokutoék autójában ültünk, és haladtunk afelé az egyetem felé, ahova Bokutot felvették, és meghívták egy délutánra. Őszintén szólva nem volt a legkönnyebb arra az egyetemre mennem. Engem nem vettek fel, és azokon a padlókon fogok járni, ahol nem teljesülhetnek az álmaim. Nehéz volt, mégis Bokuto boldog volt amiatt, mert felvették. És én is. Hiába nem sikerült nekem, örültem az ő sikerének. És ez így volt rendjén. Jelenleg nem számított, hogy én mit érzek. Ez Bokuto napja volt, és az volt a fontos, hogy ő miképp fogja megélni ezt a délutánt.

  - Izgulsz? - vezettem előre a kezemet, majd megnyomkodtam a vállait.

  - Nagyon - szólt izgatott hangon - Kíváncsi vagyok, hogy élőben is ugyanolyan-e az egyetem, mint a képeken. ÍÉs, hogy milyenek a csarnokok! - ámuldozott.

  - Biztos szépek - biztattam őt.

  - Lassan odaérünk - szólt Bokuto apukája - Míg bementek, addig körbe nézek a környéken.

  - Rendben - mosolygott a barátom.

Egy öt perc elteltével meg is találtuk az egyetemet. Hát...élőben sokkal gyönyörűbb volt. Az épület hatalmas volt, és egyszerűen gyönyörű. Olyan volt, mintha újonnan lett volna építve. A parkolója hatalmas volt, és alig volt parkolóhely, de szerencsére találtunk.

  - Úristen, úristen, menjünk be! - pattant ki a kocsiból Bokuto.

  - [Név], vigyázz rá, kérlek - nézett rám az apukája - Valami pórázt tegyél rá, mert a végén még elkószál - viccelődött.

  - Mindenképpen vigyázok rá! - ígértem meg, majd elkaptam Bokuto karját, mielőtt átszaladt volna az úton.

  - Annyira hatalmas! És nagy és, úristen, miért ekkora? - nézett rám csillogó szemekkel - Itt még a levegő is más! - szippantott nagyot a levegőbe.

  - Baby, nyugi - húztam magamhoz, majd megfogtam az arcát és magam felé fordítottam - Ne pörögj ennyire, mert a végén még közveszélyessé válsz. Csak nyugodtan, mindenre lesz idő. És ne kószálj el, oké? A végén még eltévedsz.

  - Jó, jó, de annyira izgulok! - ugrándozott örömében, majd összekulcsolta a kezét az enyémmel, és megindult az egyetem bejárta felé - Hey, hey, hey, itt jövök! - vigyorgott.

Bokutoval bementünk az egyetemre, és ott egy tanár fogadott minket, aki elmondta, hogy mit hol találunk, és bármerre elmehetünk és szabadon körbe nézhetünk. Az egész esemény végén pedig lesz egy kisebb beszéd az igazgatótól. Miután rendesen betértünk, megállítottam Bokutot, és felnéztem rá.

  - Hova szeretnél menni először?

  - Tornatereeeeeem! - kiáltotta el magát, majd elengedte a kezemet és futni kezdett abba az irányba, ahol a tornateremhez vezető út volt.

Minden irányba plakátok voltak, hogy a most érkező diákok tudják, hogy merre kell menniük. Viszont arra nem számítottam, hogy Bokuto hasonlóképpen magamra hagy.

  - Ez most komoly? - néztem elképedve barátom után, aki már el is tűnt a közelemből.

Sietősen mentem a tornaterem irányába, ahol elég nagy volt a tömeg. Szerintem az egész épületben itt voltak a legtöbben. A tömegben próbáltam kiszúrni Bokutot, de esélytelen volt, hiszen annyian voltak. 
  Mondtam neki, hogy ne menjen el. Direkt mondtam. Most mégis hogyan találjam meg? Elővettem a telefonomat, ám mégse hívtam Bokutot. Nem korlátozhatom le. Ezt várta egész végig, és mindent megszeretne nézni. Nem tarthatom itt magam mellett, és tapadhatok rá, mint valami pióca. Pár hónap múlva nem leszünk már egy helyen, és elkell kezdenem hozzászokni ahhoz, hogy nem lesz mellettem. Ő pedig jelenleg boldog itt, és mindent megszeretne nézni. Hagyom, hogy had élje ki magát, és ha úgy sikerülnek a dolgok, akkor barátokat is szerezzen. És szeretném, ha boldog lenne. Ha boldog lenne ezen az egyetemen, és lennének barátai. Bár Bokutot ki nem szereti? Rettentően közvetlen mindenkivel, egy energiabomba, mindig mosolyog és árasztja magából a pozitív energiákat.