Sunlit Smile |Bokuto × Reader - Befejezett|

10.

Üresnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy egy darab kiszakadt belőlem, s soha többé nem lehetek már teljes. Bokuto mindig itt volt mellettem, és most, hogy tudatosult bennem, hogy már nem az életem része, teljesen összeomlottam. Az én hibám, ezt belátom. Nagyon is, és azt is, hogy igaza van Bokutonak. Csak magamra gondoltam, és ezzel olyan dolgokat hoztam létre, amik ehhez vezettek. Nem gondoltam arra, hogy ő tényleg megtudta volna oldani ezt az egészet, és ő kitartott volna mellettem. Nem keresett volna más lányt, hanem várt volna rám. Ha kellett volna, akkor éveket is. De elrontottam. Én rontottam el ezt a kapcsolatot, mert nem bíztam eléggé Bokutoban, és nem bíztam a kapcsolatunkban úgy, mint ő. Bíznom kellett volna, és hinni abban, hogy megtudjuk csinálni, és mindent végig csinálunk az elejétől a végéig. Kikészültem attól, hogy nem vettek fel az egyetemre, attól is, amit a lányok mondtak nekem. És tényleg féltem, és inkább elmenekültem, minthogy megküzdöttem volna az érzéseimmel, és küzdöttem volna a kapcsolatunkért. Gyáva voltam, és nem hagytam időt magunkra, helyette a könnyebb és rosszabb utat választottam. 
  Szeretem őt. Mindig is szerettem, és egy pillanatig se változott meg ez a véleményem. Mindig boldoggá tudott tenni, mindig itt volt mellettem és segített, legyen szó akármiről. Nem érdekelte, hogyha a legnehezebb dologról is van szó, vagy arról, hogy megoldhatatlan a helyzet. Ő mindent megtett, csakhogy nekem jobb legyen. Amikor visszajöttek az emlékeket, és nehéz időket éltem meg, mert a szüleim elváltak, akkor itt volt nekem. Hiába volt gyerekkoromban a válás időpontja, a múltnak az emlékei még visszatértek. És ő segített. 
Amikor neki volt szüksége segítségre, rohantam egyből, ahogy ő hozzám. Minden kedvességét, és szeretetét megpróbáltam viszonozni, ő pedig mindig elmondta, hogy mennyire köszöni. Mindig, mindent elmondott. Minden gondolatát, minden véleményét. És a legfontosabb, mindig kedves volt velem, és mindig elárasztott tömérdek szeretettel. Annyi szeretetet kaptam tőle, hogy mindig belefulladtam, de sose tudott érdekelni. Így volt a jó, így volt számomra tökéletes, hiszen én boldog voltam attól, hogy ennyi szeretet kaptam tőle. 

Viszont most vége van. Összevesztünk, és vége van. Bokuto elmondta a hibáimat, amiket én jól tudtam. Tudtam, mégis rosszul esett. Hiszen hiába vagy tisztával a hibáiddal, ha a szemedbe mondják, akkor nagyon tud fájni. És ez most fájt. De nem csak nekem, mind a kettőnknek.
  Miután hazaértem, és senki se volt otthon, hangos zokogása kezdtem, és miközben próbáltam nem arra gondolni, hogy rossz dolgokat teszek magammal, felhívtam Konohat, aki egy szavamat se értette, annyira bőgtem, mégis tudta, hogy átkell jönnie. Míg legjobb barátom ide nem ért, addig próbáltam megnyugodni, de folyamatosan az jutott eszembe, hogy Bokuto soha többet nem fog megölelni, soha többet nem fog megcsókolni, soha többet nem fog hozzám szólni, soha többet nem fog a közelemben lenni, és soha többet nem érezhetem a jelenlétét. Ha egy embert elveszítesz, a hiánya kegyetlenül maró tud lenni. Nem akartam megtapasztalni soha ezt az érzést a szüleim válás után, most mégis ez jobban fájt annál.

Konoha 10 perc elteltével érkezett meg, és egyből feljött a szobámba. Amint megláttam őt, hozzárohantam, és erőtlenül a nyakába borultam, és szorosan megöleltem őt. Konoha nem értette, hogy mit történik, de visszaölelt, és a hátam simogatása közben kezdett el engem megnyugtatni.
  Nehezen, egy fél órás küzdés után, bőgve, de elmondtam neki, hogy mi történt. A barna hajú fiú végighallgatott figyelmesen, majd miután már ismerte a történéseket, a száját húzva megvakarta  a fejét.

  - Rohadtul nem tudom mit mondjak erre. Sose kellett még ilyen dologban tanácsot adnom - kezdett bele kínosan - Viszont akármennyire is hangzik furcsán, örülök, hogy felvállaltad, hogy te tévedtél, de érthető ez az egész, hogy miért viselkedtél így. Ez egy ijesztő, és tanácstalan helyzet. Amiből nehéz jól kijönni.

  - Tudom - törölgettem a szememet - Nem akartam szakítani, én nem akarom ezt. Én nem fogom kibírni nélküle, Konoha. Én nem bírom ezt, rettentően fáj a mellkasom - zokogtam keservesen.