Sunlit Smile |Bokuto × Reader - Befejezett|

7.

Bokuto itt volt velem egész délután, és nem hagyott magamra. Elárasztott a szeretetével, és nem beszélt feleslegesen. Mit is tudott volna mondani? Itt már nem segítettek a szavak. Sőt, lehet, hogy pont azok rontottak volna el mindent. Helyette velem volt, és próbálta elterelni a figyelmemet. Puszilgatott, ölelgetett, és apró csókokat hintett az arcomra, a számra, és a nyakamra. Engedte, hogy rajta lógjak, hogy hozzábújjak folyamatosan. Még a pulcsiját is odaadta nekem, amiben jött, így ő pólóban volt. Csinált nekem kakaót, teát, bögrés sütit is. Tényleg megtett mindent, én pedig hálás voltam neki. 
  Estefelé elmentünk fürdeni közösen. Én Bokuto ölében ültem, miközben ő a hasamnál ölelt magához, ajkaival pedig párszor puszit adott a vállamra, a nyakamba, vagy az arcomra. 

  - Hogy érzed magad? - döntötte a fejét az enyémnek, miközben kedves hangon szólt hozzám.

  - Picit jobban - szóltam kedvtelenül, majd a hátamat a mellkasának döntöttem.

  - Tudod, gondolkodtam - kezdett bele, közben megcirógatta az oldalamat egy ujjával - Mindig is úgy képzeltem el az életemet, hogy te a részese vagy. És az egyetemi életemet is. Őszintén szólva nem tudom, hogy mit csinálnék veled, hiszen a két hetes edzőtáborokat is alig szoktam kibírni, mert hiányzol. És akkor mi lesz most? Külön fogunk enni, és én ezt nem bírnám ki.

  - Mire akarsz kilyukadni? - kérdeztem halkan.

  - Arra, hogyha nem jöhetsz az egyetemre, akkor én sem megyek. Nem akarok nélküled menni sehova, és nem is fogok. Nekem fontosabb vagy, mint egy idióta szak.

  - De Bokuto - szóltam halkabban, miközben felé fordulta - Ez az álmod. Nem dobhatod el miattam, ugye tudod?

  - És mi van, ha te is az álmom vagy, [Név]? - nézett rám búsan - Mi van ha én veled szeretnék lenni továbbra is? Ha azt szeretném, hogy minden reggel mellettem kelj fel és hogy ha minden jól alakul, akkor lenne egy kisbabánk? Egy picike baba, akinek te vagy az anyukája, én pedig az apukája. Akit szeretgethetek, és vigyázhatok rá, és az anyukájára is. Tudom, idiótán hangzik, hogy ilyen fiatalon ilyeneket mondok, de nem kis dolgot megéltünk már együtt, szóval tényleg komolyan mondom neked. Én szeretnék veled majd családot, de nem most. Most még élvezzük ki, hogy fiatalok vagyunk. De ha azt mondanád, hogy szeretnél egy pici babát, már most, akkor csak szólnod kell, én pedig megajándékozlak eggyel. Bármit, csak azért, hogy boldog legyél, kicsim.

  - Ne csináld ezt... - csuklott el a hangom.

  - Én csak boldoggá szeretnélek téged tenni. Mindegy, hogy ehhez mennyit áldozok fel. Ha nincs tető a fejünk fölött, még akkor is veled leszek. Mindegy hogyan, de megoldjuk, legyen bármi.

  - Nem akarom, hogy elszalaszd a lehetőséget - nézte aranysárga szemébe - Kérlek, menj el az egyetemre. Soha nem tudnám magamnak megbocsájtani, ha nem mennél el miattam.

  - De nélküled nem lenne olyan semmi - hajtotta a fejét a vállamra - Mindig együtt voltunk. Hogy bírnám ki, ha ilyen messze lennél tőlem évekre? 500 kilométerre leszünk a másiktól.

  - Megoldjuk, oké? - vezettem ujjaimat szürke tincseibe, melyek levoltak lapulva. 

Bokuto aprót bólintott, majd egy puszit lehelt a nyakamba.
  A fürdés további része csendesen telt, és nem beszélgettünk. Igazából nem tudtuk, hogy mit is mondhatnánk. Lett volna miről beszélni, de túl nehéz volt.

Fürdés után a szobámban voltunk. A tévé ment háttérzajként, de egyikőnk se nézte. Bokuto az ágyamon feküdt, én pedig a testén. Ő a hajamat cirógatta, s párszor puszit adott a fejemre. 

  - Mi legyen, baby? Mindent együtt terveztünk el. Nem terveztük be azt az opciót, hogy az egyikünknek nem sikerül. Pedig kellett volna - halkult el.

  - Tudom - fúrtam az arcomat a mellkasába..

  - Így minden, amit elterveztünk a semmibe hullott. Új terveket kell csinálnunk és újrakell gondolni mindent.

  - Lehetne, hogy hagyjuk ezt a témát? Elegem van már belőle ma...

  - Tudod, hogy nem söpörhetjük a szőnyeg alá örökké? - simogatta meg a fejemet.

  - Tudom. De csak most hagyjuk. Elég volt belőle, de komolyan - halkultam el, majd lehunytam a szememet. 

  - Bocsánat - szólt halkan, miközben sóhajtott egy aprót - Aludni szeretnél?

  - Igen - szóltam rekedt hangon.

  - Így jó neked? Vagy máshogy aludjunk? - ölelt magához barátom.

  - Jó ez így - motyogtam, majd feljebb másztam, és az arcomat belefúrtam a nyakába - Félek...

  - Én is félek. De minden rendben lesz - puszilta meg az arcomat.

Ezt követően Bokuto a takarót magunkra húzta, majd szorosan magához ölelt, én pedig annyira fáradt voltam, és annyira jól esett, hogy éreztem a közelségét, hogy hamar bealudtam. 

Másnap apa itthon volt, és elmondtuk neki, hogy mi is történt tegnap. Hogy nem vettek fel az egyetemre, hogy kiakadtam, és nem tudjuk, hogy miképp tovább. Ő azzal nyugtatott minket, hogy mindenképpen fogunk erre megoldást találni, és ne szomorkodjunk, mert megfogjuk oldani ezt a helyzetet. Csak úgy, mint a többit is a múltban.
  Bokuto még tíz óra előtt hazament, mert dolga volt otthon az apukájával. Mi pedig ott maradtunk apával ketten, és azon agyaltunk, hogy miképp találjunk megoldást erre a nehéz helyzetre.