M.E.D.I.C.A.L

/II. Rosie/

Hú.
Na ez durva menet volt.
Ha engem kérdeztek, nem Cicero megdöbbent nyögése fájt. Nem is apa látványa, miközben az omlett szép lassan kipotyog eltátott szájából. Még csak nem is az, hogy anya elájult. Hanem az a fájdalmas pillantás. Az a kínnal, belső szenvedéssel, vívódással telített pillantás, amit Brooktól és Heltől kaptam. Az a csalódottság. Az a "na ezt most jól megcsináltad, Rosie" hangulat. Na az fájt.
Kikaptam Brooke ernyedten leengedett kezéből a levelet, majd széttéptem.
Apa észbe kapott, lehajolt anyához és pár jól irányzott, de gyenge pofonnal észhez térítette.
- Felcser? - suttogta Brooke - Mármint felcser a fronton? Aki a lövöldöző, bombázó katonák között rohangál egy elsősegélydobozzal?
- Én...
- De nekünk kellett aláírni a papírt! Hogy nem vettem észre? - szörnyülködött anya.
- Azt hitted, bőrgyógyászatira jelentkeztem, nem kérdeztél semmit, én meg nem mondtam semmit - motyogtam.
- Ez Mattie miatt van, ugye? - gyanakodott apa - Ha miatta van, én esküszöm, kiheré...
- Noah, ne kiabálj, szétmegy a fejem - kérlelte anya.
- A szobámban leszek - mondtam a falnak, majd felszaladtam a keskeny lépcsőn.
Hogy Mattie miatt volt-e? Nem. Lehet. Talán. Valószínűleg.

"Kit akarok átverni?"

Persze, hogy Mattie miatt volt. Négy éve együtt voltunk (négy éve, három hónapja, tizenhét napja), minden flottul ment. Abban a bizonyos "rózsaszín ködben" lebegtem és pillangók repdestek a gyomromban akárhányszor csak megláttam. Osztálytársak voltunk, így minden áldott reggel ő vitt suliba engem, Helt és Brooke-ot. Hetente legalább egyszer randevúzni vitt. Lehetett az a móló, egy étterem, egy fagyizó vagy csak egy gyors séta a házunkhoz közeli parkban, nem számított. Vele voltam. És ha vele voltam, boldog voltam. Ha vele voltam, sehol máshol nem lettem volna szívesebben. Szerettem. Aztán bejelentette, hogy katonának áll. Azt hittem, falnak megyek, megőrülök. Az egész életem elúszni látszott egy terepmintás felfújható gumicsónakon, és az egyetlen mentőövre nagy betűkkel ez volt felvésve: "felcseri kar".
Találóbb lett volna az a felirat, hogy: "Rosie, te szamár".
Bevallom, abban a pillanatban, amikor beadtam a jelentkezést, nem igazán gondolkoztam. Az egész csak úgy... ösztönből jött. El akartam mondani a családomnak, de féltem a reakciójuktól.
Féltem? Pff, rettegtem.
Halkan sírni kezdtem. Szorongtam. Hel biztos tudott volna rá egy jobb definíciót. És akkor eszembe jutott:

"Mattie még nem is tudja..."

Nos, igen. A szorongásomnak is szorongása lett.
A fürdőszobába vonszoltam magam. Nem mertem a tükörbe nézni, féltem, hogy csak méginkább sírhatnékom támad.
Hideg vizet fröcsköltem az arcomba, majd átfagyott kezeimmel hűtöttem a szemem alját.
Akárhogy számoltam, három hónapom maradt lelkileg felkészülni a katonai kiképzésre. Onnan pedig nincs visszaút.
Levettem szürke pizsamámat, majd beálltam a zuhany alá és megnyitottam a vizet.

"Jég hideg! Nem, mostmár jó..."

A forró zuhatag perzselte bőröm. Akaratlanul is Mattie forró csókjai jutottak róla eszembe. Egy forró érintés a vállamon, egy égető csók az ajkamon, egy perzselő lehellet a nyakamon, egy vérlázító érintés a... mindegy.
A hűs csempének döntöttem homlokom, hagytam, hogy a víz tegye a dolgát: mossa le rólam Brooke és Hel tekintetét.
Nem tudom, meddig állhattam ott, de az biztos, hogy Brooke, a természet önjelölt őrangyala alaposan elvert volna érte.
Kinyitottam a tusfürdőm palackját... üres? Na, remek.
Undorodva fogtam kezembe a nővérem vegán szappantömbjét. Óvatosan megszagoltam, majd...

"Őszibarack?"

Őszintén szólva valami mormotaszagú, elütött macska alakú dologra számítottam, de ez egész jó cucc volt. Szó sincs róla, hogy pálfordulatot véve átállnék a természetes dolgokra, á nem. Az én szervezetemnek szüksége van arra a sok "vegyi szemétre", ahogy Brooke mondaná.
Ezen elmosolyodtam.
Alaposan átdörzsöltem vele a bőröm, amíg barack illatfelhő nem lengett körül.
Leöblítettem magam, kikászálódtam - kétszer is melléléptem a papucsomnak - , megtörülköztem, felöltöztem.
Döntöttem.

-------

"Miért teszem ezt magammal?"

Alig öt perccel később már Mattieék háza előtt ácsorogtam. Csengettem, előre-hátra billegtem a sarkamon, vártam, hogy valaki ajtót nyisson.
- Rosie, szia! - csendült fel a fiúm hangja. Barnás haja kócosan állt, zöld szeme felcsillant, ahogy rámpillantott, szája széle mosolyra húzódott.
- Szia... - egy pillanatra haboztam, de aztán szorosan átöleltem.
- Na, mi az? - kérdezte játékosan - Mi az, Rosie? - ismételte meg kérdését, amint meghallotta halk szipogásom.
- Sajnálom. Már késő visszavonni, felvettek, szeptemberben megkezdem a képzést... a kiképzést.
- A mit?! - tolt el magától a fiú, miközben megragadta a két vállam - Mit csináltál...?
- Felcser leszek. Kész, döntöttem. Magam miatt.
- Te-tessék? Te eszednél vagy? A belső és külső konfliktusok akármikor háborúba csaphatnak át, amik atombombákkal, gránátokkal és pisztolyokkal zajlanak, ha nem fogtad volna föl! A felcser pedig a frontvonalban... felcserkedik, vagy tudja Isten, mit csinál! Aztán ugyanazt műveli a gyorskórházakban.
- Tisztában vagyok vele - hümmögtem.
- Veszélyben lehet az életed! És képzeld csak, ott nincs saját zuhanyzód citrusos tusfürdővel, nincs Lady Hel, a séf, nincs pihepuha ágyikó, nincs...
- De te ott vagy.
- És az elég? - hangja hitetlenkedő volt.
- Nekem? Nekem pont elég. És neked? - dacosan a szemeibe néztem.
- Nem vagy eszednél - kínjában idegesen felnevetett.
Én is így éreztem magam: kínosan, idegesen és nevetségesen. Az ujjaim tördeltem, feszülten vártam a következményeket.
- Szüleid tudják?
- Igen...
- Br...
- ...Brooke és Hel is. És Cicero. És anyám háziorvosa - kérdő tekintetét látva úgy éreztem, magyarázattal tartozom - Elájult a hír hallatán, utána kissé kótyagos maradt, így apa felhívta.
Mattie felvett a földről egy nagyobb kavicsot, majd teljes erejével a távolba hajította - a meglepett kiáltásból ítélve a szomszéd kertjébe.
- Mattie, én... - kezdtem.
- Sajnálod, tudom. Ne tedd. A te életed. Én csak... olyan ideges vagyok, te jó ég - ezt bizonyítva a hajába túrt.
Meg akartam érinteni a vállát, de elhúzódott.
- Ne - motyogta - Most be kell mennem. Szia, Rosie, legyen szép napod - mondta, azzal besétált a ház ajtaján és az orromra csukta az ajtót.
- Neked is - suttogtam az ajtónak.

"Lehetne ez a nap ennél is szörnyűbb?"

Kár volt feltennem a kérdést.
Brooke egész hátralévő nap hozzám se szólt, sőt estére átment Helhez. Nem mondom, hogy nem fájt.
Mattie nem keresett, a ballagásra vett ruhám összement a mosógépben ("Olvassa a lepra végig azt a címkét!"), a fejem pedig folyamatosan lüktetett.
Ezt most elbasztam. Tisztán éreztem. De a saját döntésem volt. Felelősségtelj... szóval felnőtt nő vagyok, majdnem nagykorú, el tudom dönteni, mit akarok kezdeni az életemmel.
És pont.
A családom iránt érzett lelkiismeret-furdalás elől az Instagram világába menekültem. Ott mindig olyan tökéletes minden.
A harmadik vicces, cicás-kutyás válogatás után feldobott egy idézetet:

"Ezt most ne szúrd el..."

- Ez most komoly? - visítottam, miközben a legközelebbi párnával püföltem a telefonom kijelzőjét.
Hülye telefon. Hülye Instagram. Hülye orvosi és hülye katonaság, hülye Brooke meg az az öntelt képe, hülye Hel, hülye Mattie, hülye én.
Hülye, hülye én.

-------

Itt a második rész is, én igazán igyekeztem alkotni valamit...