A vérszívó nyomában

9.fejezet - A baj nem jár egyedül 2/1

„Emese teljesen elfehéredett, miközben a víz teljesen leverte és gombóc alakult a torkában.
- Te jó ég! – kapta el a tekintetét és remegő kezét az arca elé helyezte. Eddig csak egy ügy volt neki, egy jó cikknek való, nem félt, azonban most minden megváltozott. Minden valóságossá vált számára. A vérfagyasztó félelem, az égető düh, és a hiány érzése mely hirtelen sokkal üresebbé tette. Könnyei folyni kezdtek, de nem érdekelte mit gondolnak róla az emberek, hogy gyengének tartják vagy sem. Egyszerűen csak a látvánnyal se bírt, még a gyomra is felfordult tőle."

- Ez nem történhet meg. – fakadt ki Emeséből a sírás mire Richárd gondolkodás nélkül oda lépett és szorosan magához szorította a reszkető nőt.
- Ki Ő? – kérdezte lágyan.
- Nándor. – bökte ki, miközben Richárd kabátjába kapaszkodott. Fogát összeszorítva próbált nem sírni, próbált nem összeomlani mindenki előtt. De a mellkasában lévő fájdalom egyre csak erősödött és egy percre se érzett nyugtot.
- Vigyél innen. – nézett fel a rendőrre, aki még alig tudta felfogni a helyzetet. – Könyörgöm, vigyél el innen! – emelte fel a hangját, mire a férfi már azonnal kapcsolt és arrébb vonszolta a szinte már ájuló félbe lévő nőt. Olyan messzire, hogy senki se lássa vagy hallja, ahogy sír.
Amint egy eldugott sikátorhoz értek Emese azonnal ellökte magát Richárdtól és a falnak támasztva remegő kezeit kiadta magából a gyomra tartalmát.
A rendőr azonnal oda lépett, hogy hátrafogja Emese selymes haját. Tudta, hogy mindent meg kell kérdeznie, majd tőle, de most úgy se volt olyan állapotban, hogy válaszolni tudjon és nem is akarta erre késztetni.
Emese valahányszor behunyta a szemét Nándor halott testét látta maga előtt, az már élettelenül ködös smaragd szemeket. Meghalt és soha többet nem jön vissza.
- Ennek nem így kellett volna történnie! – hangja élessé vált, lassan már hisztérikussá. – Nem ezt érdemelte Richárd! Ő egy olyan jó ember volt! Ezt senki se érdemelne! Senki! Lecsapolták a vérét! – sírta el magát ismét, miközben arca elé rakta két kezét és lecsúszott a ház fala mentén.
A rendőr pislogott párat, majd Emese mellé telepedett és hagyta, hogy hozzá bújjon. A fejét simogatta, amíg el nem kezdett megnyugodni, azonban a remegése nem állt el.
- Megtaláljuk az a szemetet, aki ezt tette a barátoddal. – Ismerte annyira a nőt, hogy tudja más esetben egy könnycseppet se ejtett volna egy ilyen helyzetben mások előtt. Azonban a gyilkolás módszerével tökéletesen tisztában volt és ez magában bárkit megviselne.
- Menj vissza. – nyögte ki miután már nem jött több könny a szeméből. – Legalább te légy ott. – támaszkodott fel és kicsit eltávolodott Richárdtól.
- Biztos? – harapott bele ajkába miközben le se vette a szemét a nőről. Olyan szörnyű látvány volt, szíve szakadt meg, hogy így kell látnia.
- Meg kell oldanunk az ügyet.
- Oldanunk? – vonta fel az egyik szemöldökét játékosan és halványan a nőre mosolygott.
- Nélkülem benne se lennél Richárd. – válaszolta határozottan, bár kissé erőtlen hangon.
A férfi végig vissza-visszapillantgatott, ahogy távolodott, de a nő a gondolataiba volt mélyedve és talán ezt észre se vette.

- Mi történt Emesével? Sose hittem volna, hogy sírni látom... - kezdett neki azonnal Csanád, ahogy Richárd visszatért a tetthelyszínére. – Bár igazából most se láttam közvetlen, mert vagy eltakarta az arcát vagy hozzád bújt. – somolygott rá Csanád.
A barátjának igaza volt, Emese szinte teljesen átadta magát neki, magához szorította a nőt és nem lökte el, sőt csak még jobban kapaszkodott belé. Belé, nem másba. Nem ment el egyedül, nem ment máshoz, hanem Őt kérte, hogy vigye arrébb.
- Ismeri az áldozatot. – nézett a testre, ami mellett már Hedvig guggolt. Richárd idegesen megdörzsölte az arcát, majd belemarkolt a hajába.
- Mennyire állt közel hozzá? – vette komolyabbra a szót azonnal, hisz a rendőr egyre inkább feszülté vált.
- Nem tudom. Gondolom elég közel, ha még a taccsot is kidobta. – alsóajkába harapott dühében, szinte már a vér is kibuggyant fehér fogai alól. Úgy beszélt, hogy Csanádon kívül senki más ne hallja mit mondd. – Annyit tudtam meg róla, hogy a neve Nándor és egy jó ember volt. – Hosszan kifújta a levegőt. – Végig néztem, ahogy Emese szemeiben valami megváltozik és elhalványodik. Ahogy kiborul, és ahogy sírni kezd. Ahogy ráeszmél, és ahogy megcsillant íriszeiben az őszinte, fagyos félelem, majd ezzel egyidejűleg az égető düh és a bosszúvágy. Biztos vagyok benne, hogy valahányszor behunyja a szemét az élettelen, holt fehér barátját látja maga előtt. – Egy kis szünetet tartott és intett a barátjának, hogy induljanak meg Hedvig felé. – Amikor történt az az Andoros incidens alig pár könnycseppet hullajtott azt se látta senki. Csak utólag vettem én is észre, hogy mintha. Életveszélyben volt, de nem érdekelte. Ez a nő hihetetlen. – végszóra meg is érkeztek.
- Ki a hihetetlen? – kapta fel a fejét Hedvig. – Én, Emese, Emili vagy Rob új barátnője?
- Igazából most Emeséről volt szó, de mind azok vagytok. – majd felvonta az egyik szemöldökét. – De honnan tudsz Robékról?
- Emese mondta, meg hogy most nála laksz. – állt fel aztán pedig ellépet a testtől. – Ha már Emese! Hol van? – nézett körül, azonban nem találhatta.
- Az egyik közeli sikátorban ül és próbálja feldolgozni, hogy meghalt egy barátja. – mutatott a testre idegesen. Hedvig már megszokta Richárdot bármilyen idegállapotba is legyen.
- És te ott hagytad? – vette le fürgén kesztyűjeit, majd a férfihez vágta.
- Ő mondta! – tárta szét kezeit kérdően. – Mert, hogy kettőnk közül valakinek itt kell lennie, hogy informálódjunk és ne maradjunk le semmiről.
- Okos és erős... - mormogta. – Hogy letettek ti jóban, de komolyan? – indult el, hisz végzett a rászabott feladattal egy ideig.
- Héj! – kiáltott utána Richárd.
- Vedd fel a kesztyűm! – csak ennyit szól vissza és már egy utolsó pillantásra se méltatta a két férfit.
- Szerintem a nőknek kéne irányítani a világot. – mondta teljesen semleges hangon Csanád, majd megpaskolta a barátja vállát és ott hagyta. Richárdnak valahol egyet kellet értenie Csanáddal. El is terelődtek a gondolatai a felé, ahogy Emesét elképzelte vezető pozícióban... sok téren.
Nagy bánatára nem sokkal később Lukács jelent meg mellette. Richárd azonnal kihúzta magát és félre lépett egyet, hogy teljesen rálásson Lukácsra és a testre. A másik férfi a hullát nézte meg magának közelebbről, majd Richárdra nézett.
- Ki Ő? – A tiszt karba tette a kezét és felvonta a szemöldökét.
- Még nem azonosítottuk. Nincsenek, nála íratok. – hangja végig egyenletes volt.
- Emese? – intézte felé a következő kérdést, miközben nem messze Csanád figyelte a két férfi felettébb érdekfeszítő párbeszédét.
- Valahol a közelben. – válaszolt továbbra is semleges hangnemben.
- Értem. Szólj neki, hogy keresem. – mosolyodott el féloldalasan, azonban Richárd pókerarcát nem tudta megtörni ezzel se.
- Meglesz. – billentette oldalra a fejét. Lukács miközben elment a rendőr mellett még megveregette a vállát.
Csanád azonnal óvatosan Richárd mellé lépdelt és aggódó tekintettel végigmérte
- Úgy néztél ki, mint akinek a fejében az járt, hogy hogy kínozza meg a másikat. – a férfi összeszorított állkapoccsal fordult lassan a barátja felé, majd újra előre. – Ebből a tekintetből azt szűrőm le, hogy a tippem nem áll olyan messze a valóságtól, mint kéne.
Richárd ajkait egy feszült morgás hagyta csak el, miközben mindkét kezét csak még jobban ökölbe szorította miközben minden izmát megfeszítette. Az idegtől remegő kezeivel hajába túrt, majd a sikátor felé nézett, ahol Emesét hagyta. Az újságírónő már közeledett felé.
Lefele nézett miközben mutatóujjával megigazította a lecsúszni készülő szemüvegét, majd csak ezután találta meg a férfit tekintetével. Királykék szemei még az este homályában is tökéletesen kivehetőek voltak.
Richárd érezte, ahogy izmai elernyednek, ahogy végig néz a nőn. Tekintete a csípőjén állapodott meg, ami a szokottnál kicsit enyhébben mozgott és nem árasztotta a szokott önbizalmat. Azonban ez úgy változott, ahogy közeledett az emberek felé, hiszen egyre inkább kihúzta magát, beletúrt a hajába is útközben és pát tisztre mosolygott. Senki se vette észre a szemében, hogy nem rég még sírt, de Richárd nagyon is látta a gesztenyebarna íriszek különös, fájdalmas csillogásán.
- Mit tudtunk meg? – kérdezte fennhangon, de a tiszt ahelyett, hogy válaszolt volna csak még egy lépést tett a nő felé és két tenyere közé vette Emese puhaarcát miközben mélyen a szemébe nézett.
- Minden rendben van? – az újságíró kezdeti meglepettsége gyorsan tovatűnt, de a rendőr attól még észrevette.
- Persze. – bólintott és egy kicsit jobban a férfi tenyerébe simította orcáját, majd a saját kezével végig simított Richárd kézfejein és elhúzta onnan azokat. – Ismerhetnél már ennyire, hogy tudd: nem török meg ilyen könnyen. Ha kell, egyedül kapom el a tettest. – vonta fel egyik szemöldökét kihívóan.
- Találtunk valamit a körme alatt, talán az alapján valamit megtudhatunk. Amilyen gyorsan csak tudom, elküldöm labor vizsgálatra. – lépett közelebb Hedvig.
- Rendben, köszönöm. Ha tudsz, valamit majd szólsz?
- Amennyit elárulhatok, neked elfogok. – mondta komolyan, majd megfordult, hogy most már végleg háta mögött hagyja a helyszínt, de még utoljára visszafordult és cinkosan Emesére kacsintott. Richárd ezt egyből észrevette és a két nő között cikázott a tekintete.
- Ez mi volt? – kérdezte mikor úgy gondolta Hedvig halló távolságon kívülre került.
- Miről beszélsz? – tettetet értetlenséggel nézett a királykék szemekben, amik azonnali választ követeltek. – Tényleg nem értelek néha. – Richárd hunyorgott a nőre jelezve, hogy pontosan tudja, hogy van valami a háttérben.
- Emese! Csakhogy itt vagy! – Lépett közvetlenül a nő háta mögé Lukács, mire Richárd feltűnően megforgatta a szemét.
- Oh, hát igen. Volt egy kis elintézni valóm, de siettem amennyire csak tudtam. – bólogatott, majd megvakarta a tarkóját mintha csak zavarban lenne.
- Egyből gondoltam, hogy nem sokára te is itt leszel. – vonta fel egy pillanatra szemöldökét.
- Ezt úgy mondod, mintha olyan kotnyeleskedő lennék. – húzta el a száját látványosan és egy kicsit oldalra tekintett, majd vissza.
- Én ilyet nem mondtam, de... - húzta félmosolyra ajkait, amitől Richárdnak azonnal ölni támadt volna kedve. Karba tette kezeit, amitől karizmai egy kicsit megfeszültek és ez ruhán keresztül is jobban látszott. – Láttad már a testet?
- Igen... - válaszolta a nő és kicsit lejjebb biggyesztette ajkait. – Láttam már többször. Egy fodrász szalonba jártunk. Valami Nándor azt hiszem, nem igazán tudom. – hazudott.
Richárdot egy kicsit megrémisztette és döbbentette, hogy a nő menyire jól tud hazudni, szinte rezzenéstelenül. Azonban örült is neki, hogy ezt Lukáccsal tette, hogy neki nem árulta el, amit neki. Úgy érezte, mintha különleges bánásmódot kapott volna azzal, hogy előtte másképp viselkedett. A viszonyuk szintet lépett, már nem csak munkatársak voltak, hanem inkább már barátok, de talán ez már egy ideje így van, csak eddig még nem vették észre.
- Áh, értem. – bólogatott miközben az állát simogatta. – Horan, ha lehet, vidd haza.
- Mi? – pattantak ki Emese szemei.
- Nektek mára ennyi elég volt. – biccentett fejével az autók felé.
- De hisz még csak most jöttünk. – tárta szét a kezét a nő értetlenül, mire Lukács a vállánál fogva megfordította és kicsit Richárd felé taszította. A rendőrtiszt kissé értetlenül ácsorgott, de zavaradottságát megpróbálta leplezni.
- Menjetek! Ez parancs. – így hát nem volt más választásuk, elhagyták a tett helyszínét, de mindketten vissza-visszanéztek kissé talán vágyakozva is. Nem akartak elmenni, ott akartak maradni és a lehető legtöbb infót megtudni, hogy aztán megoldhassák az ügyet, de Lukács szépen keresztbehúzta mindkettőjük számítását.
Az út némán telt, Emese megszólalni se bírt csak néha nagyobbakat nyelt a szokottnál. Végig az ablaknak döntötte a fejét és a sötét, kihalt utcákat kémlelte, ami mind olyan ismerős volt neki, de most mégis idegenként hatott neki. Nem találta nyugodtnak, se hívogatónak, se barátságosnak, csak fagyosnak.