Szerelem a háborúban( Harry Potter fanfic.)

(13) Titkok a titkokban

Olyan mély csönd telepedett a házra, hogy még az utcáról szóló hangokat is lehetett hallani. Hasret a konyhában állt, a földet nézte, egyszerűen nem mert a gyerekei és Dorothea szemébe nézni. Mehmet, aki természetesen mindenről tudott,mind a gyerekeket, mind pedig a feleségét aggódóan nézte. Bahar kezéből kiesett az üres krisztálypohár,ami a földre érve ripityára tört. Alicia félrenyelt, majdnem megfulladt volna, ha a még mindig döbbent Michael nem veregette volna meg a hátát. Leila már nem is tudta,hogy a családtagjai közül kire pillantson,míg Dorothea agya kikapcsolt.

- Mivan? - az első hang Michaeltől jött a szobában, mire mindenki felébredt úgymond.

- Jól hallottátok. Ígéző vagyok - Hasret végre felnézett, és a gyerekekre tekintett. - Nem mondhattam el. Nem mondhattuk el a saját biztonságotok érdekében. Dorothea, rólad már a múlt tanévben sejtette az egész tanári kar,hogy ígéző vagy, de Dumbledore úgy döntött,hogy egyelőre nem mondjuk el neked.

- Dehát anya, te nem griffendéles vagy? Az ígézők Dorothea szerint kétházas tanulók a Roxfortban... - tíltakozott Bahar, egészen addíg,amíg Hasret bele nem nyúlt volna a zsebébe és ki nem vette az iskolai jelvényét, amin ott díszelgett a Hugrábug és a Hollóhát színei.

- Kétházas boszorkány vagyok én is. Amiatt hazudtam,hogy én is Griffendéles voltam,hogy ne sodorjalak titeket veszélybe. Zűrős mostanában ígéző lenni. Dorothea, ha akarod, segíthetek neked megtanulni a pálca nélküli varázslatokat.

Dorothea felvonta a szemöldökét, majd szép lassan eszébe jutottak a nevek, amik bele voltak írva az arany könyvbe.

- Anya, de miért nincs a neved felírva a másik ötven mellé?

Hasret megrázta a fejét, majd hirtelen megfordult, és a konyhából kínyiló teraszajtón kiment az udvarra. Mehmet ránézett a gyerekeire; Dorothea sosem látta még ennyire gondterheltnek, mint amilyen most volt.

- Gyerekek, kérlek, legyetek türelemmel,mindent meg fogunk magyarázni. Édesanyátoknak vannak olyan fájdalmas emlékei a múltjában, amiket még nem tudott bevarrni teljesen. Bahar, Michael, Leila, segítenétek megmutatni Dorotheanak a szobáját?

- Persze! - jelentették ki mind a hárman, majd Dorotheaval együtt felindultak az emeletre minden csomaggal.

A fekete hajú lány agya még mindig ezerrel zakatolt,mint valami mugli gőzmozdony. Még hallotta, ahogy Alicia szólt az apjának,hogy süt egy kis palacsintát a családnak, majd úgy döntött,hogy nem hallgatózik tovább.

***

Amíg Alicia egy nagy adag palacsinta tésztát kevert ki, Mehmet kilépett a teraszra. Nem volt olyan nagy a tornác, egy nagyobb asztal és két pad volt főként elhelyezve. Pár lépcsőfokon keresztül lehetett kilépni az udvarra. Ám jelenleg ott éppenséggel egy olyan ember ült, akivel túlságosan igazságtalanul bánt az élet minden szempontból.

- Jól vagy? - kérdezte halkan Mehmet, miközben szép lassan odalépett hozzá.

- Persze... - Hasret nem nézett rá, Mehmet pedig tudta,hogy miért. Nemes egyszerűséggel leült mellé, és szűntelenűl őt nézte.

- Hasret, 8 éves korod óta ismerlek, jól tudom,hogy mikor hazudsz és mikor mondasz igazat, úgyhogy légyszíves, nézz rám.

- Hagyj békén! - kiáltott rá dühösen Hasret, miközben a szemébe nézett, majd hirtelen rájött,hogy mit mondott. - Szörnyű ember vagyok... Sajnálom,hogy rád kiabáltam...

Csönd telepedett e két személyre. Mehmet kissé közelebb húzódott a feleségéhez, aki nem ment tőle távolabb. A nő felhúzta a térdjeit és az arcát lehajtotta: nem akarta,hogy Mehmet így lássa őt, vagy akár a gyerekei és Dorothea. Erős, segítséget nem igénylő nőnek akarta magát mutatni, ami ugyebár nem mindig sikerült. A múlt sokszínű eseményei úgy körözött a feje fölött,mint valami keselyű.