Egymásba Karolva

17. Fejezet

Marinette
Mikor Adrien kifutott a kabinból konkrétan ledermedtem. Hogy teheti ezt velem? Hogy voltam képes nem haragudni rá? Hisz egész végig csak játszott velem. A furcsa helyzet miatt indokolatlanul nevetni kezdtem, de nagyonis lehetett hallani, hogy ez a nevetés annyira fáj, hogy szinte felemészti az embert belülről. A kialakult kínos helyzetet Alyaék is érezték és csak bámultak engem, ahogy már nem normális szinten viselkedem. Sose éreztem még ilyet, de azthiszem depressziós vagyok. Miután abbahagytam a keserű nevetést csak felálltam és szó nélkül eltűntem. Egyedül akartam lenni, elakartam felejteni azt a kegyetlen fájdalmat ami egyfolytába a szívemet mardosta.

Muszáj volt elmennem a mosdóba, mert megint rosszul lettem. Szerencsére most nem volt komolyabb, csak hánytam. A mosdóban sok kis emlék idéződött fel bennem, de amint valami jóra gondoltam, rögtön Adrient és Lilat vettem észre, ahogy mögöttem falják egymást. Egyszerűen annyira mérges voltam, hogy legszívesebben azt kívántam volna, hogy Adrien is érezze azt, amit én. De ezt képtelen lett volna érezni. Az ilyen mennyiségű düht és szomorúságot. Nem bírtam tovább, a mosdó falába ütöttem a kezem. Addig püföltem míg elroppant a csont és eltört. Vagyis azt sejtem. Miután rájöttem mit is csináltam csak összerogytam és újra sírni kezdtem. A nagy sírásba észre se vettem, hogy valaki már dörömböli az ajtót, így kisírt szemekkel a könyököm segítségével kinyitottam azt, ahol Adrien állt.

-Takarodj már! Takarodj az életemből! Gyűllőllek!-kiabáltam, amire a tanárnő bejött és amint meglátott minket, kezeit a szája elé tette.

-Te jó ég Marinette. Azonnal gyere, ez nagyon súlyos. Adrien te meg menj vissza a kabinodba kérlek.-rendezte le a dolgot a Tanárnő, így mindenki elment az útjára. Én még mindig sírtam és sírtam, a tanárnő próbált nyugtatgatni, de nem jött össze neki, majd mikor odaértünk a kötszerek után kezdett kutatni. Megkérdte Maxet, hogy üljön át Alyaékhoz, én pedig maradhatok itt vele. Mivel a kezemnek orvosi beavatkozásra volt szükrége, így csak bekötöztük, míg vissza nem érünk Párizsba.

Az utolsó pár óra egész nyugisan ment, és mikor leszálltunk a szüleim már vártak. Először nagyon boldogoknak tűntek, majd mikor meglátták a kezem kicsit lemosódott a mosoly az arcukról. Én elmondtam nekik, hogy semmi komoly, de lehet megkéne nézetni, így ezt volt a következő program, de előtte szóltam, hogy muszáj elmennem telefonálni.

Adrien
Megjöttünk. Kivételesen nem várt rám senki, így Nino szülei felajánlották, hogy haza visznek. Minden újra a régi. Marinette nélkül üresnek és sötétnek érzem magam és ez most elég rendesen látszik rajtam. Mikor hazaértem ledobáltam a cuccaimat a földre és az ágyra feküdtem. Nagy sóhajtozások után az oldalamra támaszkodtam és megláttam, hogy az íroasztalomom volt egy boríték. Odamentem és megfigyeltem a piros pecsétben lévő mintát, ami a levélen volt.

-De hisz ez az a mintha ami a talizmánom dobozán is van.

-Ez a Mestertől érkezett.-válaszolt Plagg, miközben a kis sajtját fogyasztotta. Nem is haboztam tovább, felnyitottam a levelet.

"Kedves Adrien.
Sajnálattal kell veled közölnöm veled, hogy Katica felmondott a szuperhősködéssel. Sajnos ez rendkívül nehéz lesz, mivel nincs mégegy olyan jó Katica, mint aki volt. De minden rendben lesz, van remény. Tudok mindenről, hogy felfedtétek egymás kilétét és az utána történtekről is, de úgyérzem ha mindent beleteszel, akkor vissza tudjuk hozni őt. Bízz magadban!,,

Katica miattam felmondott..mindennel. Csak az apám hibájából. Valahogy úgy éreztem meg kell ölnöm őt. Semmit se jelentett nekem. Gyűlölöm azt a férfit.

Ahogy tudtam átváltoztam és kiugrottam az ablakon. Futás közbe egy kis hangot hallottam. Azthittem csak beképzeltem, de egyre többször hallottam egymás után.

-Adrieen..-szólalt meg valami. A hangja nyugodt volt, de közben félelmetes. Megálltam és körülnéztem, de egyszerűen nem láttam semmit.

-Ki beszél hozzám?-kérdeztem. Nem mondom hogy nem féltem, de próbáltam koncentrálni.

-Jaj Adrien..-mondta majd nevetni kezdett.

-Honnan tudod a nevem? Ki vagy?-már kezdtem ideges lenni. A fejembe hasított a fájdalom, bár próbáltam nem törődni vele egyszerűen annyira fájt, hogy lábam lerogytak és akaratom ellenére se tudtam felállni.

-Drága Adrien, én mindent tudok. Ahogy arról is, hogy nincs többé Katica.

-De hát van Katica, miről beszélsz?-tereltem el a figyelmét, hátha felhagy vele. Próbálkozásom annyira nem jött be, mivel újra csak nevetni kezdett.
-Mutasd magad!-szóltam rá.

-Adrien hisz én csak a fejedben vagyok. De ha szeretnéd, lehetek a drága Katicád is.-mondta, majd nemes egyszerűséggel Katica formája jelent meg előttem. Egy az egyben hasonmása volt Marinettenek, ami szinte megrémisztett. A fejfájás kezdett csillapodni. Láttam ahogy Katica, vagyis ez a valaki közeledni kezdett felém.
-Nyugodj meg Adrien, csak mutatni szeretnék valamit.-én megálltam és figyeltem mit csinál. A kezével egy furcsa mozulatot tett, majd egy kis ovális gömb jelent meg felette. Nem sokkal később a gömbbe Marinettet pillantottam meg, ahogy a szüleivel sétálnak haza.

-Őt hagyd békén.-parancsoltam rá.

-Ne aggódj Adrien, Marinettenek nem esik baja egészen addig, ameddig azt teszed amit kérek.-kezdett el nevetni megint. Én a fogaimat vicsorgatva néztem rá.

-Nem teszek meg neked semmit.-kiáltottam.

-Hát legyen.-mondta a nő, majd csettintett egyet. Abban a pillanatban Marinette szülei eltűntek. A lány ez miatt annyira megijedt, hogy a törött kezével kezdett el futni hazafele.-Mint amikor gazellára vadászik az oroszlán, nemde?-nevetett. Én nem bírtam tovább ezt, megindultam, majd beleütöttem a nőbe. A fájó pontott kezdte el fogni, majd újra és újra beléütöttem. Egyszercsak a fejembe újra belehasított a fájdalom és egy sötét alak jelent meg előttem.

-Előlem nem tudsz elmenekülni.-mondta majd a semmiből megláttam Marinettet ahogyan a semmibe fut. Szemében rettegés volt.

-Segítség! Segítség a szüleim!-kiáltotta, de Párizs mintha üreg lett volna. Olyan volt mint eddig, de mégis más. A nagy gondolkodásom miatt elfelejtettem, hogy én harcban vagyok, így eltalált a nő,amire fájdalmasan a földre rogytam.

-Sebezhetőbb vagy mint gondoltam.-nevetett. Én nagynehezen feltápászkodtam, majd megpróbáltam beléütni, de túl erős volt. Be kellett vallanom, nem fogom tudni legyőzni egyedül. Próbáltam kitervelni valamit, mivel valahogy elkellett jutnom a mesterhez. Párizsnak kell Katica. Futni kezdtem, hátha tudok vele legalább egy kis időt nyerni. Ugrottam házról-házra, de még mindig túk gyors volt. Már kezdtem feladni, de akkor megpillantottam a távolból egy alakot.

-Marinette.-mondtam hallkan majd a figyelmetlenségem miatt elbotlottam és a nő, aki még mindig úgy nézett ki mint Katica, megfogott és elhajított. Én nem tudtam kivédeni és egyesen az aszfaltba csapódtam. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de mikor újra kinyitottam a szemem, Marinettet láttam meg. Szemei könnyben áztak, arca piros volt.

-Marinette..-mondtam ki az első szót, majd rájöttem mi lesz a terv.-Marinette muszáj lesz segítsened. El kell menned Fu Mesterhez. Párizsnek szüksége van rád, ahogy nekem is.-hangomban halladszódott a komolyság, ez már nem játék többé. Marinette nem filózott tovább bólintott, majd elfutott. Én felálltam és a tetőre ugrottam. Ez meg hová tűnt?

Sziasztok!
Hamarosan 9000-en vagyunk és nagyon hálás vagyok érte. Most hogy már csak egy hét suli van és nyáriszünet több időm lesz írni, úgyhogy készüljetek mert lesz még itt minden. Legyetek jók.